Kezdetben vala egy nagy (köz)társaság ünnepnapja, amelyen piros kendős, piros csillagos, sötétkék bakasipkás kiselsősök tették le a közösségbe való beilleszkedési hűségesküjüket, viselkedési fogadalmukat. Természetesen habfehér blúzocskában, patyolat ingecskében. Lelkesen. Majd idővel mindebből csak...
Okkal beszél(het)tünk ünnepről, hiszen Szent András havában nemritkán javában legénykedett a Tél is, így aztán a gazdáknak is kevesebb okuk volt a félelemre, hogy nyakukon marad a csurgatott lélekmelegítő, megpillésedik a boruk, esetleg megcsiccsen a gömböc, illetve a pálanya. Pontosabban a vakbélbe töltött aba. Mert -- ha még emlékeznek, feleim! -- nagyjából ez idő tájt volt szokása a falusi, peremvárosi bölléreknek fejbe kólintaniuk a kolbász- és töltelékgyanús kocákat, fájintos moslékon hízlalt gyanútlan süldőket. Utána a háziasszonyoknak már csak az elegendő sóról, borsról, paprikáról, fokhagymáról és savanyú káposztáról, ecetes uborkáról és keserűgyökérről szükségeltetett gondoskodni. No, meg a többi apróságról, amit még felsorolni is tenger munka!
Hej, azok a régi szép idők (,,Húsz esztendő... az idő hogy lejár...')! Mert túléltük időközben a nemszeretem, istállóürítő kergemarhakórt, a ragadós száj- és körömfájást, a gyepek és baromfiólak állományain ''tudományosan” (is) végigsöprő madárinfluenzát. Újabban pedig disznaink heptikáskodnak az ólakban, szinte a fél világra frászt hozva huncut köhögésükkel. Kész téboly!
Így perdített vissza időgépünk jelenünkbe, amelyben ha vágunk is olykor-olykor bármit, aligha több az savanyúpofánál (,,...cserebogár, sárga cserebogár!' ). Ellenben ha mégis, akkor -- ünnep ide, esetleg oda! (még a ropogósra sült, tepsis malacpecsenyére esküdöző észak-balkáni égiszünk alatt is!) -- egyre inkább a háziszárnyasok nemzetsége a fogyasztói slágerlista vezetője. Mert a sok hercehurca, (be)oltás és porverés után (jó)madaraink lejö(he)ttek végre a tilalmi tapétáról.
Meg aztán illik törődni a koleszterinszinttel is. Többünk cukra egyébként is már régóta a megengedett nívó fölött jár.