Hulla-hopp

Hulla-hopp

Egy újabb előadás látott napvilágot a Kosztolányi Dezső Színház szülészetén.

No, nem a világrajövetel gyönyörteljes pillanatával foglalkoztak az alkotók, hanem éppen hogy a másik végével: a halállal s az azt körülvevő jelenségekkel. Temetéssel, gyásszal, hiánnyal, valakinek az elvesztésével. És ha ezt így leírom, akkor valószínűleg mindenki valami nagyon szomorúra gondol, s ő maga is búskomorrá válik, ahogyan egyébként is szokás, amikor ez a téma szóba kerül. De nyugodjanak meg, nem annyira szomorú történet ez. És lehet, hogy a halál sem?


Molnár Edvárd felvételei

Zene. Függöny szét. Ott a föld, ott a fal. Az előadás díszlete. Egy fal sok-sok régi kofferből. Nagyon meghatározó. Egy picit emlékeztet is egy francia előadásra még a Desiréről, csak ott kisebb-nagyobb papírdobozok voltak egymásra rakva. Valamiért mindig jólesik látni egy ilyen nagy falat, legyen az bármiből is. (Pedig ha belegondolunk, a falakról nem feltétlenül valami jóra asszociálunk. De itt persze inkább háttérként kell rá gondolni.) És ez a sok, régi koffer, láda, utazótáska valóban hoz magával valamit a múltból, az elmúltból. Némelyiken még mindig ott díszelegnek az utazások során ráragasztott matricák. Nagy részük bolhapiacról érkezett, illetve — a színház felhívásának eleget téve — többen is odaajándékozták az otthon porosodó utazóládát, koffert. Így tehát a nézők utazásai, életútja is ott van a Kosztolányi színpadán.

Merthogy ezek a táskák az előadásban fontos üzenetet hordoznak. Mindenkinek van egy sajátja, benne a saját kis motyójával, melyről nem tudjuk, mi lehet az, hiszen ugyanaz a koffer csak kétszer nyílik ki (másodszor azért, hogy felfedje a titkát). A bőröndöket látjuk először, s az első mozgás is hozzájuk kapcsolódik, amikor rögtön a nyitókép után lehullik egy koffer az égből. Ebbe az alapszituációba érkeznek bele hús-vér szereplőink, akik egy némajátékkal indítanak. Béres Márta belenéz az odapottyant bőrönd belsejébe, s valamiért elijeszti az, amit lát. (Mi lehet az?) De azért felveszi, s indul tovább. Aztán ez a bőrönd életre kel, hol akaratos, és nem engedelmeskedik gazdájának, hol pedig szófogató kofferként követi őt.

Egyébként nem csak az ő koffere engedetlen időnként, a másik három színészé is. Aztán átalakulnak. Ülőalkalmatosság lesz belőlük, majd egy sír, melyet gazdájuk nagy odafigyeléssel gondoz, suvickol, gyertyákat és virágot visz rá, kispadot tesz mellé, hogy legyen hol üldögélni és sírdogálni, aztán megjelennek a halottak képei, s rájövünk, itt mindenki magát siratja, magát gyászolja. Feketén hullámoz a humor a nézőtéren. Ezt tetézi Mikes Imre Elek monológja, aki nagy pátosszal indítva, majd egyre fanatikusabb őrültté lelkesülve meséli el nekünk, milyen is lesz majd az a nap, amikor ő meghal. A forgalom is leáll egy pillanatra, az újságokban megjelenik a fotója, a televízió is bemondja, hogy meghalt Lajos. Persze szép lassan kiderül, hogy Lajosunk már mindent előre megtervezett. Hogy melyik fotója kerüljön a gyászjelentésbe, melyik vers a sírkövére, kik jöjjenek el a temetésére, milyen menü szerepeljen a halotti toron, milyen lesz az időjárás, s ami a legfontosabb: a temető melyik parcelláján helyezzék örök nyugalomra a vakondszőrrel bélelt koporsójában.

Természetes emberi tulajdonságunk, hogy néha elképzeljük a saját halálunkat, vagy azt mondogatjuk: az én temetésemen bezzeg nem lesznek siratóasszonyok, és másik zeneszámot szeretnék hallgatni, nem ezt a szomorúságosat. És egy picit kíváncsiak is vagyunk a lelkünk mélyén, hogy ha meghalunk, vajon ki jön el a temetésünkre. Jó lenne ezt valahonnan kifigyelni. (Bizonyos művészek ezt ki is próbálták azzal, hogy önmagukat halottnak hitették.) Az előadás elején megjelenő némajáték egyébként folyamatosan visszatér, s elválasztó elemként működik a monológok között.

Kedvenc jeleneteim egyikének főszereplője Mészáros Gábor, azaz a döglégy. Mert hát ha elmúlás és halál, akkor bizony légy barátunk is megjelenik egy óriási légymaszkban, majd döngi körül a gyászolókat, akiknek fejében már csak egyvalami motoszkál: a temetés utáni finom sóskifli. Az ott legyeskedő szemtelen legyet elhessegetik, és egy burleszkszerű jelenet következik arról a bizonyos sóskifliről, hiszen nincs is annál mennyeibb étel. Mintha a kifli volna az, ami feloldja a temetés alatt érzett gombócokat a torkokban. Pedig száraz, mint a fene, lenyelni sem egyszerű, szegény Grbić Vladónak a torkán is akad, és jól meg is hal, majd szinte teljesen tökéletes magyarsággal elmeséli, mi történt vele a halála után.

A mennyországba került, de nem ám úgy, mint egy átlagos lélek, hanem kiválasztottként. Az ujjának és a szívének köszönhetően varázslatos dolgokra volt képes, így aztán még ott, fent megoldott egy csomó gondot. (Hogy megtudják, mi mindent, ahhoz sajnos el kell menniük a Kosztolányi Dezső Színházba megnézni az előadást.) Jelenete végére glóriaként leereszkedő hulahoppkarikákkal játszik mindenki. Hulla-hopp. Jót tettek az előadásnak az ironikus jelenetek. A közönség soraiban mindenki értette, érezte, miért is nevetünk ezeken, mindenki felismerte vagy magát, vagy a szomszédját, barátját, családtagját a színészek által megformált karakterekben. Viszont a szomorú történetek valamiért nem működtek úgy, ahogy kellett volna. Nem szomorodtam el, nem nyúltam a zsebkendőm után. De ez talán nem is baj. A két szomorú történet azonban igazán szép volt, szinte filmbe illő.

Az előadás rendezője Andrej Boka, akinek ez már a harmadik munkája a Kosztolányi Dezső Színházban. Elsőként a Csendet vitte színre, mely darabnak abban állt a különlegessége, hogy egyszerre csak tizenkét néző tekinthette meg, ezzel is növelve az intimitás, az összezártság érzését, amire a témának igencsak szüksége volt, hiszen a rendező már itt is egy nem túl vidám kérdéssel foglalkozott — a családon belüli erőszak problémakörével. Ezt követte a Názáret című előadás, illetve most a The End. A szereplők: Béres Márta, Mészáros Gábor, Mikes Imre Elek s a Népszínház szerb társulatának színésze, Vladimir Grbić mint vendégművész. Dramaturgként Oláh Tamás működött közre, a jelmez- és díszlettervező Darinka Mihajlović volt, a zenei munkatársak pedig Pálfi Ervin és ifj. Kucsera Géza.

Szép képi világú, jól megszerkesztett előadás a The End. Amit hazaviszek belőle, az egy darab a falból, egy döglégy, egy kiflicsücsök, egy szemetes mellé dobott almacsuma, egy három szólamban elénekelt dal, egy labda csattogása egy ajtón, valamint egy összekacsintás a halállal.

Az alkotócsapat szerint a halál manapság tabutéma. Én viszont azt gondolom, hogy ez azért nem teljesen így van, inkább az a gond, hogy ebben a kultúr- és vallási körben nem jól kezeljük. Azaz nem is kezeljük, csak letudjuk, és feketébe öltözünk. Nem tanulunk meg beszélni róla. Pedig mindenkiben ott van az a sok kérdés, melyre soha nem fog választ kapni, viszont minden halállal kapcsolatos beszélgetése alkalmával fel kell tennie. Talán ezért lett volna izgalmas egy olyan blokk is, ahol a karakterek dialógusba elegyednek, és megpróbálnak valóban beszélgetni a halálról.

Jó, hogy megszületett egy ilyen előadás, távoli még a halála, nézzék meg önök is, hogyan cseperedik.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

A Körhinta és a Bánk bán Belgrádban
Színház
  • 2018.11.17.
  • LXXIII. évfolyam 46. szám
A végzet asszonya(i)
Színház
Facebook

Támogatóink