home 2024. március 28., Gedeon napja
Online előfizetés
Hova tűnt a napsugaras szilfakereszt?
Tóth Lívia
2011.10.05.
LXVI. évf. 40. szám
Hova tűnt a napsugaras szilfakereszt?

Elárverezett falumelvadult temetőjébenújabban már egy szép nagynapsugaras szilfakereszt áll.(Cs. Simon István: Szilfakereszt)
A valamikori falu helyén már csak a harangláb áll - A szerző fotóiSajnos, négy évvel ezelőtt elhunyt barátunk gyönyörű sorai már nem fedik a valóságot. A költeményben...


Elárverezett falum
elvadult temetőjében
újabban már
egy szép nagy
napsugaras
szilfakereszt áll.
(Cs. Simon István: Szilfakereszt)
A valamikori falu helyén már csak a harangláb áll - A szerző fotói

Sajnos, négy évvel ezelőtt elhunyt barátunk gyönyörű sorai már nem fedik a valóságot. A költeményben télállónak és bálványsúlyúnak nevezett szilfakereszt ugyanis már nem áll a terjáni temetőben. Több mint másfél évtizedig dacolt esővel, széllel, hóval, faggyal, majd engedett az enyészetnek. Fáját korhadás kezdte ki, ledőlt, lassan belepte a fű, a gaz.

Előkerült a napsugaras kör egy része

Nemrégiben érkezett a hír, hogy a terjáni temetőből eltűnt Vrábel János népművésznek és fiainak ez a méltóságteljes alkotása, a napsugaras szilfakereszt, amelyet 1994-ben, a falu felszámolásának negyvenedik évfordulójára emeltek. Arra járó ismerősünk csak a hiányát észlelte, az első pillanatban arra gyanakodott, hogy lelkiismeretlen emberek tüzelőnek hurcolták el. Ennek tudatában kerekedtünk fel Balázs Ferenccel, Csóka község alpolgármesterével, Cára Józseffel, a községi tanács tagjával és Maros Antallal, a Cs. Simon István Baráti Társaság elnökével, hogy a helyszínen győződjünk meg a szomorú valóságról.
,,Csóka és Jázova, valamint a Tisza és Monostor között kb. félúton, a Holt-Tisza íjszerű kanyarjában feküdt az a falu... Napfényes időben jól be lehetett látni és könnyűszerrel be lehetett járni ezt a területet, szűkebb szülőföldemet” -- olvashatjuk Cs. Simon Istvánnak a Teryen, Tarján, Terján című írásában, amely a Szülőfalum, Terján című kötetben jelent meg 1994-ben. A település már a középkorban is létezett, első írásos említése 1256-ból származik, eredetileg valószínűleg Tarjánnak hívták. Nem sokkal az ezredforduló után a közelében győzte le Csanád vezér Ajtonynak a seregét, és a vidék a birtokába került. Terjánról is vezet egy út, amelyet ma is Csanádi útnak neveznek -- persze, ha valaki még tudja, melyik az. A zentai csatában legyőzött török csapat is jórészt Terján mellett vonult, menekült vissza Temesvárra. Marczibányi Lőrinc földesúr 1783-ban telepítette újra a falut, a tiszteletére Lőrinczfalvaként is emlegették, de ez az elnevezés nem honosodott meg. Amikor 1954-ben megsemmisítették, az ott élőket pedig kényszerűen kiköltöztették, az egy évvel korábbi népszámlálás szerint 53 háztartása és 224 lakosa volt, iskolával és kápolnával is rendelkezett. A valamikori falu helyén csak a téglából készült harangláb áll -- kisharangja a csókai templom tornyában található --, a természet pedig az elmúlt évtizedekben visszahódította magának a területet. Talán túlságosan is. A harangláb körül megművelt földterületek húzódnak, az egykori temetőt egyik oldaláról szintén szántóföld, a másik oldalról egy mély, szennyvízelvezetésre szolgáló kanális övezi. A leszármazottak szerint az árverezés után az a bizonyos traktor nemcsak a nagyutca helyét szántotta fel, hanem az ősök nyugvóhelyéből is lekanyarított legalább két sort. A temető elkorhadt fakeresztjei és az idővel dacoló kőkeresztek, lehet belőlük még húsz-egynéhány, az embermagasságú gazban, tapadó bogáncsban, elvadult orgonabokrok és ördögcérna sűrűjében bújnak meg. Az utolsó temetés a hatvanas évek legelején volt.
Tétován torpantunk meg a dzsungelszerűen burjánzó, áthatolhatatlannak tűnő növényzet előtt, amikor egy hang szólalt meg a sűrűből:
-- Jó napot kívánok! Ha be akarnak jönni, ott oldalt, az orgonabokrok mellett van egy keskeny, alig látható ösvény.
Miután átverekedtük magunkat a ruhánkba akaszkodó, marasztaló ágak között, egy kis tisztáson a jelenleg Zentán élő, de terjáni születésű Lukácsi Sándort üdvözölhettük. Éppen a kidőlt keresztet nézegette.
-- Évente egyszer-kétszer kijárok ide, most éppen Nagykikindára tartok, s gondoltam, benézek a temetőbe, hiszen négy testvérem nyugszik itt -- magyarázta nekünk.
Megtaláltuk a napsugarat ábrázoló kör két részét, de a lassan földbe olvadó, fekvő kereszttel nem tudtunk mit kezdeni. A helyreállítása jóval több időt igényelne, mint ez a röpke látogatás. Pár kőkeresztet is lefényképeztünk, közöttük Lukács Pálét és Gyémánt Istvánét. Róluk megtudtuk, hogy 18-19 éves fiatalemberek voltak, amikor a negyvenes években Csóka környékén találtak egy bombát. Ifjúkori kíváncsiságuk az életükbe került, egymás mellé temették őket.
A lehangoló látvány hatása alatt csendben indultunk haza. Először csak magunkban fogalmaztuk meg, majd hangosan is kimondtuk: ezt nem lehet ennyiben hagyni. Terján Csóka történelméhez tartozik, Cs. Simon Istvánnak köszönhetően pedig bekerült a magyar irodalomba is. Költészetének legmeghatározóbb motívuma, örökös témája éppen Terján volt, az a falu, amely már csak a lelkekben és az emlékekben él.
Nemcsak a napsugaras szilfakeresztet kellene felújítani -- ha egyáltalán lehetséges --, hanem a temetőt is körül lehetne keríteni, sőt, egy kis bekötőút kialakítása sem lenne hiábavaló. Egy alapos nagytakarítás után nem ártana a még meglévő kereszteket nyilvántartásba venni, felirataikat átmásolni, dokumentálni. A legjobb lenne, ha egy fiatal néprajzos érdeklődését keltené fel ez a téma, hiszen kiváló dolgozatot írhatna belőle. Miközben tovább tervezgettünk, szóba kerül az is, hogy végső ideje lenne a csókai városi könyvtárat Cs. Simon Istvánról elnevezni, majd -- gondolatban -- egész alakos szoborba öntöttük Pista barátunk alakját, és a könyvtár előtti padra ültettük. Ha mindezeket sikerülne megvalósítani, akkor a csókai temetőben levő ''kolerás köröszttel”, az egykori paplak sarkán álló Móra Ferenc-mellszoborral és a Kremenyákon lévő kopjafával olyan emlékhelyeink lennének, amelyek megerősítenék az itt élőket, elhitetnék velük, hogy érdemes a szülőföldjükön maradni. Még akkor is, ha jövőre tíz alatt lesz azoknak a magyar kisdiákoknak a száma, akik első osztályba indulnak a csókai általános iskolában. Ott, ahol valamikor, az én gyermekkoromban, még három magyar osztály volt.

Képgaléria
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..