home 2024. március 29., Auguszta napja
Online előfizetés
Honvágy
Perisity Irma
2017.06.14.
LXXII. évf. 23. szám
Honvágy

Az emberek többségében a cím hallatán felkorbácsolódnak az érzelmek, amelyek feltartóztathatatlan erővel ostromolják a tudatot, sírógörcsöt okoznak, és megszülik a döntést: hazamenni! Valahogy így magyarázta lelki állapotát a hatvan év körüli asszony, aki néhány hete érkezett haza. Azt mondja, az „amerikai álom” sehogyan sem tudta elaltatni a gyötrő honvágyat.

— Nem csak rólam szól majd a történetem — kezdi a beszélgetést, miközben egy aktatáskából fényképeket vesz elő. — Tudom, hogy az effajta fotózás ma már nem divatos, de én úgy gondoltam, a régi kis fényképezőgépemnek veszem a legnagyobb hasznát, ha meg akarom örökíteni amerikai életemet. És lám, igazam lett. Így az elmúlt évek minden érdemesebb pillanata megmarad arra az időre is, amikor én már nem leszek. Igaz, itthon sem lesz már senki, akit figyelmeztethetne a „távoli messzeség” lehetséges buktatóira, de nekem nyugodt a lelkem, én mindent képpel igazolok. Mint mondtam, a történetem egészen bizonyosan nem egyedi, rengeteg olyan messzire sodródott idevalósi van, akit hasonló érzés kerít hatalmába. Sokan azonban sajnos felégettek maguk mögött minden hidat, nincs hova visszatérniük.

Amikor kilenc évvel ezelőtt útra keltem, úgy gondoltam, soha nem jövök vissza — még látogatóba sem. Az is igaz, hogy alig maradt itt valakim, csupán a férjem és a fiam sírja, de értük ott is éppen úgy elmondhattam egy imát, mint itthon, ráadásul pedig éhes sem voltam. Merthogy itthonról a kilátástalanság és a nincstelenség miatt mentem el. Pedig másként is lehetett volna! Munkáscsalád első gyermeke vagyok a három közül. A szüleink már nem élnek, mindketten azután haltak meg, hogy kivándoroltam. Elvégeztem az egyetemet, a ’90-es években vezető beosztásokban dolgoztam, ám mivel a későbbiekben nem akartam semmilyen pártba belépni, sehol sem tudtam munkát szerezni. A férjem szakképzett vasipari dolgozóként ugyancsak munkanélküli lett, úgyhogy már a két iskolás gyerek költségeire sem tudtuk előteremteni a pénzt. Magánvállalkozásba kezdtünk, de ismeretes, hogy azokban az időkben csak a kiváltságosok tudtak fennmaradni. Mivel a cégünk az én nevemen volt, alig néhány hónap tevékenység után gazdasági bűntények vádjával letartóztattak, és sebtében — másfél hónap után — meglett a jogerős ítélet is: háromévi börtönbüntetést kaptam, melyet az utolsó napig le is töltöttem. Ez alatt a három év alatt a férjem több hónapig volt háborúban, a gyerekek abbahagyták a középiskolát, és úgy találták fel magukat, ahogy akkor lehetett. A szüleim Horvátországban éltek, az egyik öcsém itt volt egyetemista, és ő látogatta meg időnként a két gyereket.

Amikor kiszabadultam, jószerével még kenyér sem került mindennap az asztalra. A fiam tizennyolc évesen inni kezdett, rossz társaságba keveredett, és ez lett a veszte is: egy kávézói verekedésben meghalt. A lányom két évvel fiatalabb, őt sikerült rábeszélni, hogy fejezze be a szakközépiskolát — azt akartuk, hogy valamilyen szakma legyen a kezében. Dolgozott is időnként egy-két hónapig, de vagy nem kapott fizetést, vagy a munkaadó néhány dinárral akarta kiszúrni a szemét. Ezt elégelte meg, és alig múlt húszéves, amikor többszöri próbálkozás után sikerült munkát kapnia egy amerikai hajótársaságnál, egy kirándulóhajón. Közben itthon megtörtént a rendszerváltás, de sok jót az sem hozott. Nekem sikerült bizonyítanom, hogy ártatlanul ültem börtönben, és anyagi kártérítést kaptam. Egy ideig abból éltünk, tavasztól késő őszig pedig napszámból. A lányunk évente egyszer meglátogatott bennünket — mindenben segített, amiben tudott —, de hallani sem akart róla, hogy végleg hazaköltözzön. Azt hiszem, a férjem a lányunk utáni sóvárgás miatt lett öngyilkos. Az események annyira kikezdték az egészségemet, hogy 2008-ig négy nagy műtéten estem át. Ekkor a lányom, aki időközben férjhez ment Amerikában, azt mondta, ne kínlódjak itthon egyedül, ő terhes, vigyázok majd az unokára. Valóban ez tűnt a legjobb megoldásnak, így az öcsémet a lakásunkba engedtem, és a lányomékhoz költöztem.

Sajnos nem tudta kihordani a babát, és a vizsgálatokból azt is megtudtuk, hogy többé nem lehet gyermeke. Úgy éreztem, ez égi jel — már ott sincs rám szükség. De mégis csaknem kilenc évig maradtam. Mindenem megvolt, igaz, angolul alig tanultam meg valamit. A közelben élt néhány család, mely szintén Jugoszláviából érkezett, így nem voltam teljesen egyedül. Később azonban elfogott valamilyen ismeretlen betegség: összeszorult a szívem, nyugtalan voltam, ok nélkül sírni kezdtem. Lassan minden, ami addig a kényelmemet, a jólétemet segítette, az idegeimre ment. Orvoshoz fordultam, és megtudtam, hogy nem vagyok beteg, egyszerűen csak honvágyam van. És ezt sajnos nem lehet gyógyítani, mondta. A lányomék akaratával szembeszegülve néhány hete hazajöttem. És megnyugodtam. Ismét szegény és magányos vagyok, 16 000 dináros nyugdíjat kapok. Az összeg arra sok, hogy éhen haljak, arra meg kevés, hogy megéljek belőle. De legalább itthon vagyok. És mintegy tíz év után olyan jókat alszom, mint egy kisgyerek. A cím talán csak az idősebb generációt érinti ilyen fájóan, de biztosan sok olyan fiatal család is van, amely olykor megsiratja az itthoni akácfákat.

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..