A keszthelyi származású Berger Lajos huszonegy évesen került a színiakadémiára, jó néhány esztendőnek el kellett azonban telnie, mire a világ megismerte a nevét. Bárdos Artúr, a Belvárosi Színház igazgatója azt tanácsolta a frissen diplomázott színésznek, hogy ha az ő társulatában akar játszani, változtassa meg a nevét, az orrát pedig plasztikáztassa. Az ifjú művész felvette a Básti nevet, azaz eleget tett a kérésnek, és nem bánta meg, a harmincas évek közepén ugyanis a kor ügyeletes szépfiújaként tekintettek rá. „Básti mint szívtipró igazán friss, szellemes és szemtelen. Úgy amint ezt szerepei megkívánták. Kellemes, kedves előadó.” Így jellemezte őt a kor nagy színházi mogulja, Egyed Zoltán. Bástit hatalmas, daliás termete és előnyös arcvonásai a hódító, az amorózó szerepkörére predesztinálták. A rendezők kizárólag ilyen feladatokkal látták el, ő pedig kénytelen volt megbarátkozni a ténnyel, hogy beskatulyázták. Tisztában volt vele, hogy a külseje áldás, de átok is volt egyben. Szőke haja, kék szeme és szabályos arca miatt nehezen hitték el róla, hogy igazán kiemelkedő egyéniség lehet belőle. Pedig ha kopasz és vizenyős tekintetű lett volna, ő akkor is színésznek áll. 1935 és 1941 között hét magyar filmben tűnt fel. A zsidótörvények értelmében ezután már nem léphetett színpadra, és ezért forgatni sem hívták.

A háború elején bujkált, majd munkaszolgálatosként igyekezett életben maradni. A harcok befejeztével szinte azonnal munkához látott. 1948-ban már a filmgyárba is elhívták. Még ugyanebben az évben elvette Ferrári Violettát, de a frigy nem született szerencsés csillagzat alatt. 1954-ben feleségével együtt játszott Keleti Márton Fel a fejjel című remekében. Az alkotás átütő siker lett, de a házasságuk még abban az esztendőben tönkrement. A válás nem törte össze, hiszen ezután is szorgalmasan dolgozott. Művészileg immáron leginkább a színházra koncentrált, aminek meg is lett az eredménye. 1955-ben Kossuth-díjjal jutalmazták. Ugyanebben az időben kötött barátságot a kor másik domináns egyéniségével, Bessenyei Ferenccel. Básti gyorsan felépítette karrierjét, de mint mondta, kezdetben nem sok örömét lelte benne. Arra gondolt, hogy az előadói pálya rémes, még akkor is, ha az ember befut. Sokszor szégyellt kimenni a deszkákra a századik előadás után, hiszen megannyi direktornak dolgozott, aki úgy vélte, hogy kizárólag a haszon a siker. Pályatársai szerint azonban sosem volt önbizalom híján, a jó kritika pedig még elbizakodottabbá tette. Sértő modora, durvaságai miatt egymás után indultak ellene a fegyelmi eljárások a Nemzetiben, valamint a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. 1960-ban egyszerre mentették fel tanári állásából és függesztették fel a munkahelyén. Az utóbbi azonban Lajos nyilvános bocsánatkérése miatt nem lépett hatályba. Állandó vesszőparipája volt a megfelelő öltözői hőmérséklet és a tökéletes színpadi világítás, amivel kollégáit az őrületbe kergette.

Básti Lajos fejedelemként közlekedett az utcán, és császárként viselte magát a mindennapokban. Nem vett tudomást arról, hogy körötte prózában zajlott az élet, hiszen ő versben élt, egy kissé teátrálisan. Klasszikus szerepeiről azt próbálta bizonyítani, hogy aktuálisak. A modern darabokról pedig azt, hogy holnap is azok lesznek. Ez volt az ő harca a jó színházért.