És hogy biztosan ne unatkozzon, ahogy mondja, három iskolában tanít, írja a Hét Nap ÉnErő rovatát, rádiózik, időnként tévézik, kutat – szóval általában sikerül megtölteni a naptárát. Horvát Ákossal a papi hivatás újragondolásáról, a mentális egészség fontosságáról, a 165 éves Mária-szobor kalandos sorsáról és a doroszlói kegyhely mindennapjairól beszélgettünk.

Horvát Ákos, azaz Ákos atya (Szalai Attila felvételei)

* Egy sokoldalú, életvidám, nyitott személyiség vagy… Általában sajnos nem így képzeljük el a papokat. Mikor és hogyan dőlt el benned, hogy ezt a hivatást választod? Korábban mennyire volt jelen a vallás az életedben?

– Mindig megmosolyogtat egy kissé, amikor valaki azt mondja, hogy: nem ilyennek képzeltem egy papot. Ilyenkor legszívesebben visszakérdeznék, hogy: Mégis milyennek? Komornak? Halk szavúnak? Olyannak, aki csak templomi félhomályban érzi jól magát? Persze valószínűleg mi, papok is tettünk azért, hogy ez a kép kialakuljon. Én nem nagyon tudok és nem is szeretnék két külön ember lenni. Nincs egy hétköznapi Ákos és egy vasárnap délelőtti „Ákos atya”. Nyilván a papi szolgálatnak megvan a maga komolysága és felelőssége, de attól még ugyanaz az ember maradok, aki szeret nevetni, beszélgetni, emberek között lenni. A hivatásom sem úgy kezdődött, hogy ötévesen felálltam, és kijelentettem: pap leszek. Voltak egészen más terveim is. Nálam ez lassabban érett meg. A vallás jelen volt az életemben, de szerintem mindenkinél eljön az a pont, amikor már nem elég az, amit otthonról kapott. El kell dönteni, hogy én mit kezdek Istennel, a hittel, az Egyházzal. Nekem ebből nőtt ki lassan a papi hivatás. És ma is azt gondolom, hogy ez nem egy tizenkilenc-húsz évesen egyszer meghozott döntés. Az ember bizonyos értelemben újra és újra igent mond rá.

* Gyógyszerésznek indultál. Tudnál-e párhuzamot vonni a gyógyszerészet és a papi hivatás között?

– Igen, az eredeti terv egészen más volt. Ha egy kicsit költőiek akarunk lenni, mindkettőben van valami a gyógyításból. Persze csak óvatosan mondom, mert azért nem szeretném azt a képet éltetni, hogy a pap felír napi három miatyánkot étkezés után. Ami viszont valóban közös bennük, az szerintem az emberre való odafigyelés. Nem lehet mindenkit ugyanazzal a recepttel kezelni. Ez a lelkipásztorkodásban különösen igaz. Két ember kívülről nézve ugyanazzal a problémával jöhet, közben egészen más történetet hordoznak. Sokszor nem is az a legfontosabb, hogy az ember rögtön mondjon valami okosat, hanem hogy előbb legyen türelme végighallgatni a másikat. Ebben a mentálhigiénés tanulmányaim is nagyon sokat adtak.

* Újabban Nyugat-Bácskában teljesítesz szolgálatot. Mesélnél erről? Hogyan kerültél ide?

– Nagyon egyszerűen: ide helyeztek. (Nevet.) A papi életnek ez is része. Az embernek természetesen vannak elképzelései, de aztán időnként kap egy telefont, vagy egy beszélgetésen elhangzik, hogy mostantól máshol lesz rá szükség. 2025 augusztusában kerültem Gombosra és Doroszlóra plébánosnak, ezzel együtt pedig megkaptam a doroszlói Szentkút vezetését is. Ez azért elég nagy váltás volt. Egyik oldalon ott van két falusi plébánia a maga mindennapi örömeivel és gondjaival, a másikon pedig egy olyan kegyhely, amelyhez egész Vajdaságból, sőt határon túlról is kötődnek emberek. Ráadásul Doroszlón az ember nagyon gyorsan rájön, hogy ő csak egy aprócska szereplője egy több mint kétszáz éves történetnek. Mostanra azért már kezdek úgy járni-kelni Nyugat-Bácskában, hogy nem nézem állandóan a GPS-t. Ez már fejlődés.

* Milyen nehézségekkel kellett megküzdened, amikor Gombosra, Doroszlóra vezetett az élet?

– Az újrakezdés mindig fárasztó. Papként is. Új embereket, helyi viszonyokat, szokásokat, érzékenységeket kell megtanulni, közben nekem is van egy tempóm és egy elképzelésem arról, hogyan szeretek dolgozni. Az első hónapokban talán azt kellett a leginkább megtanulnom, hogy nem kell mindent azonnal megoldani. Nekem ez nehéz, mert ha látok valamit, ami szerintem javítható, akkor legszívesebben „tegnapra” megcsinálnám. Csakhogy egy közösség nem felújítási projektum. Előbb meg kell érteni, mi miért van úgy valami, ahogy. A másik a rengeteg párhuzamos feladat. Gombos, Doroszló, Szentkút, doktori, tanítás, újság, rádió – és közben azért az embernek saját élete is van. Néha nekem is ki kell mondanom, hogy ennyi fért bele a mai napba. Ezt még tanulom.

* Milyennek látod az itteni, nyugat-bácskai, magyar közösséget?

– Egy év után azért nem szeretnék úgy beszélni, mint Nyugat-Bácska főszakértője, de amit mindenki lát, azt én is: fogyunk, öregednek a falvak, kevés a gyerek, sok fiatal elmegy, és ez egy csomó bizonytalanságot hoz magával. Viszont engem az is meglepett, milyen erős itt a helyhez való ragaszkodás. Sokszor azt érzem, hogy aki itt marad, az nagyon tudja, hogy számára miért fontos Gombos, Doroszló vagy általában ez a vidék. Erősek a családi, falusi, egyházi hagyományok. Én ezért óvatos vagyok azzal, amikor valaki kizárólag számok alapján már temetni kezdi ezeket a közösségeket. Persze a számok fontosak, nem lehet becsukni a szemünket. De a doroszlói búcsú például minden évben megmutatja, hogy egy apró falu képes több ezer embert megmozgatni, és olyanokat is hazahozni néhány napra, akik már rég nem itt élnek.

* Egy különösen konzervatív területre kerültél. Nem volt visszás, hogy te papként ennyire nyitott és közvetlen vagy?

– Én inkább azt mondanám, hogy hagyománytisztelő vidék. A konzervatív szón rögtön mindenki valami mást ért, és már kész is a vita. Biztosan van, akinek sok vagyok. Ez szerintem máshol is így volt, és valószínűleg ezután is így lesz. Nem lehet mindenkinek tetszeni, és nem is lenne egészséges erre törekedni. Viszont az emberek általában elég hamar megérzik, ha valaki nem szerepet játszik. Én valóban ilyen vagyok. Beszélgetek az emberekkel, viccelek, jelen vagyok a közösségi médiában, időnként kimondom, ha valamiről határozott véleményem van. Ettől még ugyanúgy komolyan veszem a liturgiát, a papi szolgálatot vagy az Egyház tanítását. A nyitottság szerintem nem azt jelenti, hogy az embernek nincs semmilyen meggyőződése. Inkább azt, hogy hajlandó meghallgatni azt is, aki másképp gondolkodik.

* Feltételezem, egy papnak is van szabadideje. Te mivel töltöd ezt szívesen, milyen hobbijaid vannak?

– A feltételezés helyes. Elvileg van. (Nevet.) Szeretek utazni, kimozdulni, új helyeket látni, barátokkal találkozni, olvasni, színházba járni. Nekem nagyon fontos, hogy legyenek olyan emberek az életemben, akik számára nem elsősorban Ákos atya vagyok, hanem Ákos. Akikkel nem kell semmit megszervezni, megoldani, celebrálni, vagy lelkileg helyre tenni. És egyre inkább értékelem azt is, amikor egyszerűen nincs program. Amikor ölbe vehetem a macskáimat, kimehetek a kertbe, vághatom a füvet… Bár bevallom, ennek megszervezésében még nem vagyok különösebben tehetséges.

Bár nyitott és fiatalos személyiség, komolyan veszi az Egyház tanítását

* A Hét Napba is rendszeresen írsz mentálhigiénés témákban. Te magad hogyan gyakorlod mindezt, hogyan töltődsz fel?

– Ez mindig veszélyes kérdés, mert az ÉnErő rovat után az ember hajlamos úgy tűnni, mintha ő maga már minden mentálhigiénés alapelvet tökéletesen megvalósítana. Jelentem: nem. Attól, hogy tudom, milyen fontosak a határok, még én is túlvállalom magam. Attól, hogy tudom, szükség van pihenésre, még simán előfordul, hogy túl sokáig húzom. A szakmai tudás inkább abban segít, hogy valamivel hamarabb észrevegyem, ha valami nincs rendben. Nekem nagyon fontosak a jó emberi kapcsolatok, az ima, a csend, az, hogy időnként ki tudjak lépni a feladatokból. És az is, hogy legyen öniróniám. Nem kell mindenből élet-halál kérdést csinálni. A lelki élet és a mentális egészség nem ugyanaz, de nagyon szorosan összefügg. Papként sem lehet folyamatosan csak adni. Ha az ember soha nem töltődik, előbb-utóbb egyszerűen nem marad miből adnia.

* Gyakran nyilvánulsz meg a legkülönfélébb platformokon. Milyen a viszonyod a médiával, és miért fontos ez számodra?

– Szeretem a médiát. Nem fogom azt mondani, hogy csak nagy lelki áldozat árán szerepelek benne, mert ez egyszerűen nem lenne igaz. Szeretek írni, beszélni, rádiózni, és a televízió sem hoz különösebben zavarba. De számomra ennek lelkipásztori oldala is van. Ma az emberek életük jelentős részét különféle médiaterekben élik. Ha az Egyház csak a templomban akar jelen lenni, akkor nagyon sok emberrel soha nem fog találkozni. Én természetesnek tartom, hogy ott is jelenjünk meg, ahol az emberek vannak. Ez persze veszélyeket is tartogat. Könnyű beleszeretni a saját láthatóságunkba, számolni a megtekintéseket, azt hinni, hogy attól fontos valami, mert sokan látták. Időről időre nekem is fel kell tennem a kérdést: azért csinálom ezt, mert valóban van mondanivalóm, vagy csak jólesik, hogy figyelnek rám? Szerintem ezt a kérdést mindenkinek fel kellene tennie, aki sokat szerepel.

* A fiatalok megszólításával mi a helyzet a környezetedben? Feltételezem, nincs könnyű dolgod e téren.

– Nincs, de szerintem néha rossz kérdést teszünk fel. Állandóan arról beszélünk, hogyan kellene visszahozni a fiatalokat a templomba. Mintha valami elkóborolt nyáj volna, melyet megfelelő technikával visszaterelhetünk. Én inkább a következőkre vagyok kíváncsi: Mi foglalkoztatja a fiatalokat? Mitől félnek? Milyen jövőt látnak maguk előtt? Mit gondolnak a kapcsolatokról, családról, Istenről, önmagukról? Egyáltalán milyen kérdéseik vannak? A fiatalok elképesztően gyorsan kiszúrják, ha valaki „mű”. Azt is, ha egy ötvenéves ember azért kezd szlenget használni, mert azt hiszi, ettől majd közel kerül hozzájuk. Szerintem nem kell mindenáron fiatalosnak lenni. Hitelesnek kell lenni. Ha valamit nem tudunk, mondjuk azt, hogy nem tudjuk. Ha valami nehéz, ne adjunk rá 3 perces, kész választ.

Fontos számára, hogy hiteles legyen

* Ha jól tudom, jelenleg doktori képzésre jársz. Erről mit osztanál meg velünk?

– Igen, a Pázmány Hittudományi Karának doktori iskolájába járok. Júniusban letettem a komplex vizsgát, úgyhogy most már hivatalosan is a kutatási szakaszban vagyok. Magyarán: most kezdődik az a rész, amikor valóban meg kell írni azt a disszertációt, amelyről eddig csak sokat beszéltem. (Nevet.) A témám a multietnikus és multikonfesszionális vallásosság a vajdasági Duna mentén, főként a zarándoklatok és a kegyhelyek tükrében. Doroszló természetesen központi szerepet kap, de más kegyhelyeket is szeretnék bevonni. Az egészben az a különös, hogy egyszerre vagyok kutatója és „lakója” ennek a világnak. Levéltári iratokban olvasok a doroszlói Szentkút XVIII–XIX. századi történetéről, aztán hazajövök, és másnap ugyanott kell megoldanom, hogy hová kerüljenek a székek, vagy hogyan fogadunk egy zarándokcsoportot. Ez néha nagyon érdekes kettősség.

* Egy mérföldkőhöz érkezett nemrég a doroszlói Szentkút élete, amikor visszakerült helyére a felújított Mária-szobor. Mit kell tudni erről a folyamatról, és mi a jelentősége?

– Ez számomra az idei év egyik legizgalmasabb története. Az 1861-ben Bartalits Mihály pécsi szobrász által készített Magyarok Nagyasszonya-szobor az idén 165 éves, és most először kapott igazán átfogó, szakszerű restaurálást. Amikor elvittük, nagyjából tudtuk, mi vár ránk. Aztán ahogy Biacsi Karolina restaurátor elkezdte rétegről rétegre feltárni, egyre több minden derült ki. Helyenként 34 festékréteg volt rajta. Előkerültek lövésnyomok, sérülések, és pontosabban rekonstruálhatóvá vált az is, mi történt 1947-ben, amikor letört a Kisjézus feje, majd később nem egészen jó pozícióban került vissza. A szobor most visszakapta a történetileg és ikonográfiailag hitelesebb színvilágát. Augusztus 13-án hoztuk vissza Doroszlóra, harangszóval fogadtuk. És bevallom, nekem ez személyesen is megható volt. Hónapokon át iratokat olvasol róla, szervezed a restaurálását, látod darabjaiban, rétegenként, aztán egyszer csak újra ott áll a helyén. Ilyenkor érzi az ember igazán, hogy nem egyszerűen egy műtárggyal dolgozunk. Generációk imáját, emlékét, kötődését őrzi.

Feszülten figyelte, amint a felújított Mária-szobrot a helyére emelik

* Közeleg a doroszlói búcsú. Már tavaly is mondtad, hogy ez különösen stresszes időszak. Az idén hogyan haladnak az előkészületek?

– Ha azt mondom, hogy nyugodtan, akkor az olvasók, akik ismernek, úgysem hiszik el. A búcsú a zarándok szemével két szép nap. A háttérből nézve viszont parkoltatás, szállás, étkezés, liturgiák, papok, zarándokcsoportok, székek, hangosítás, takarítás, önkéntesek, kegytárgyak, fű, víz, szemét, időjárás és még nagyjából kétszáz olyan tétel, amelyre előre nem gondoltál. Az idén ráadásul nagyon sok minden megújult a Szentkúton. A Mária-szobor visszatérése, az új liturgikus elemek, a környezet rendezése mind pluszfeladat. Szeptember 7-én és 8-án pedig szeretnénk, ha minden méltó lenne az ünnephez. Én ilyenkor, az utolsó napokban, általában minden második mondatomat azzal kezdem, hogy és még ezt is meg kell csinálni. Aztán megérkeznek a zarándokok, megszólalnak a harangok, megtelik a Szentkút, és egyszer csak minden kapkodásnak értelme lesz. Valószínűleg ezért csináljuk újra a következő évben is.

* Miért különleges Vajdaságban a doroszlói kegyhely? Mi a jelentősége vallási és kultúrtörténeti szempontból?

– Talán azért nehéz erre röviden válaszolnom, mert mostanra egyszerre tekintek Doroszlóra papként, kegyhelyigazgatóként és kutatóként. A története önmagában is elképesztő. 1792-ből származik az első, írásban rögzített csodás gyógyulásunk, később csaknem kilencven hasonló esetet jegyeztek fel. 1796-ban már kápolna állt a kútnál, a mai kegytemplom 1875-ben épült. Ott van az 1794-ben készült Mariahilf-kegykép, az 1861-beli Magyarok Nagyasszonya-szobor, az offergyűjtemény – tehát kultúrtörténetileg is hihetetlenül gazdag hely. De szerintem nem ettől lesz igazán különleges. Hanem attól a rengeteg emberi történettől, amely kétszáz év alatt odakerült. Valaki gyógyulásért jött, más hálát adni, volt, aki a gyerekéért imádkozott, más azért, mert nem tudta már, hová forduljon. Ugyanazokon a köveken jártak előttünk generációk. Számomra a Szentkút ezért nem egy múzeum. Nagyon fontos a múltját feltárni, megőrizni a tárgyait, helyreállítani a szobrát, összegyűjteni a történetét – de mindennek csak akkor van értelme, ha közben élő hely marad.

* Ha a jövőbe tekintesz, milyen terveid vannak? Hol látod magad például öt év múlva?

– Egy papnál az ötéves terv mindig egy kicsit vicces műfaj, mert lehet, hogy én szépen megtervezek mindent, aztán a püspöknek lesz egy másik ötlete. Amit biztosan szeretnék: befejezni a doktorimat, tovább kutatni ezt a vidéket, és amíg rám van bízva, tovább építeni Doroszlót. Nem csak fizikailag. Sokkal fontosabb lenne, hogy a Szentkút egyre inkább valóban élő kegyhely legyen, ahová az emberek nem csak a nagy búcsúban jönnek el. Szeretném folytatni a mentálhigiénés és médiás munkát is, mert mindkettőt nagyon szeretem. De közben nem szeretném annyi projektumba beletenni magam, hogy közben éppen arra ne maradjon időm, amiért pap lettem: emberekkel lenni. Úgyhogy nem igazán tudom megmondani, hol szeretnék lenni. Inkább azt, hogy milyen szeretnék lenni: valamivel bölcsebb, talán valamivel türelmesebb, remélhetőleg kevésbé túlvállalós – bár erre nem fogadnék nagy összegben – és olyan pap, aki még mindig örömmel csinálja azt, amit csinál.