Hittel és merész álmokkal

Hittel és merész álmokkal

Tíz éve tart a törökkanizsai magyar közösség építkezése

Talán nem túlzás azt állítani, hogy a 2008. év sorsfordító volt a törökkanizsai magyarság életében. A Vajdasági Magyar Szövetség — melynek helyi szervezetei egy évvel korábban, illetve abban az esztendőben alakultak meg — tagjai ekkor kerültek be az önkormányzatba, és mintha az egész közösség eszmélni kezdett volna.

Újhelyi Nándor 2008 óta tölti be a törökkanizsai községi képviselő-testület elnöki tisztségét. Az év júliusának elején jelent meg vele a Hét Napban politikusi pályafutásának első interjúja, melyben az akkori helyzetet és az elképzeléseit vázolta. Úgy gondoltam, érdekes lenne megnézni, mi minden valósult meg ezekből a tervekből, és az egy évtizeddel ezelőtt egy kissé pesszimista hangnemben nyilatkozó fiatalember most miként vélekedik.

— Az önkormányzati választás után, mely szép eredményt hozott a magyar közösségnek, 2008. június 8-án alakult meg az új hatalom. Tudtuk, hogy a fennálló helyzetből kell építkeznünk, de mivel elég tapasztalatlanok voltunk, ismeretlen feladatok tornyosultak előttünk. Valóban borúlátóan tekintettem a jövőbe, mosolyogtam is magamon most, amikor újraolvastam azt a beszélgetést, de akkor, szinte kívülállóként, még így láttam az egész helyzetet. Nagyon gyorsan elmúlt ez az egy évtized, és valóban sok minden történt. Nem szeretnék szerénytelen lenni, de az interjúban felsorolt gondoknak a legnagyobb részét, legalábbis azokat, amelyek a hatáskörünkbe tartoznak, sikerült megoldanunk.

Azzal egyidejűleg, hogy egyre kevesebben vagyunk, ami sajnos nem csak a mi közvetlen környezetünkre jellemző, az itteni magyar közösségnek növekszik az ereje. Azokban a szférákban, amelyek nagyon fontosak a magyarok számára — művelődés, oktatás, tájékoztatás, egyház —, olyan eredményeket sikerült elérni, amelyekről tíz évvel ezelőtt álmodni sem mertem. Habár már akkor is éreztem, hogy merész álmokra van szükség. A legkisebb településtől, Rábétól kezdve egészen Törökkanizsáig olyan munkatársakkal volt és van szerencsém dolgozni, akik ezért a közösségért élnek, sok mindent megtettek és tesznek is érte. Olyan emberek vezetik az egyesületeket, a helyi közösségeket, az önkormányzatot, akik nem azt nézik, hogy a munkaidő 7 órakor kezdődik, és 15 óráig tart. Hatalmas energiát fektetnek be a tevékenységükbe, és szeretik is azt, amit csinálnak. Én úgy gondolom, ez a legfontosabb, és a hit, hogy jó úton járunk, mert így sok mindent meg lehet valósítani.

 

A megtett út összegzése

— Nemzeti önazonosságunk szempontjából a művelődés a legfontosabb, és ezen a területen történtek a legnagyobb változások. Nemcsak megerősödött, hanem székházat is kapott legjelentősebb művelődési egyesületünk, a Tiszagyöngye — egyébként az objektumot nemrégiben sikerült befejezni. Ezzel egyidejűleg a község többi településén is magyar művelődési egyesületek alakultak, kultúrházakat újítottunk fel. Oroszlámoson anyaországi támogatással renováltuk a templomot, az pedig új hír, hogy ebben a kis faluban, ahol összevont tagozatokon tanulnak a magyar diákok, néptáncegyüttes alakult tizennégy gyermekkel. Emellett olyan rendezvényeket hívtunk életre, mint az Észak-bánáti Néptánctalálkozó vagy a Szent István-napi ünnepség, melyek nem csak a magyar közösség vonatkozásában jelentősek.

A magánosítás után a helyi tájékoztatást is sikerült megfelelő alapokra helyezni — a községben megjelenő lapot már nem Novi Kneževac-i Újságnak hívják —, a könyvtárban nemcsak magyar könyvtáros, hanem magyar igazgató is van Romhányi Gabriella személyében. Az intézményben, mely átvállalta a kultúrélet egy részének szervezését, fontos fejlesztéseket valósítottunk meg.

Majdányon befejeződött a művelődési ház felújítása, Rábén most folyik a külső-belső tatarozás. Azért is sokat tettünk, hogy ezen a kistelepülésen, ahol 70-80 ember él, legyen bolt, melyben megvásárolhatják a legfontosabb élelmiszereket. Szerbkeresztúron kevés magyar van, viszont már ők is szerveznek rendezvényeket. Törökkanizsán a kézimunkacsoportnak tájháza lett, Firigyházán emlékházat alakítottunk ki. Az utóbbi falunak 120-130 lakosa van, negyven százalékuk magyar. Megvásároltunk egy rossz házat, folyamatosan újítgattuk, és közben akkora hírverést csaptunk, hogy végül már mindenki hallott róla. A falutalálkozóra két-háromszáz ember hazajön, még olyanok is megjelennek, akiknek semmi közük a településhez. Fontos, hogy ebben a nehéz világban odafigyeljünk egymásra, a kistelepüléseknek is „adjunk” nagyobb rendezvényeket, kapcsoljuk be őket mindenbe, hogy ne azt érezzék, megfeledkeztünk róluk. 

A korábbi években a Hét Nap is többször írt arról, hogy a helységnévtáblán mikor tüntetik fel a város magyar nevét. Az a tábla, amelyen most már mindenki olvashatja, hogy Törökkanizsára érkezett, nemcsak jelképpé, hanem becsületbeli üggyé is vált számunkra. Nagy harc volt, és ha valaki ma azt mondja magyar beszéd közben, hogy Kneževac, nagyon mérges leszek — de nem azért, mert intoleráns volnék, hanem mert tudom, mennyit küzdöttünk. 2010 nyarán, amikor sikerült módosítani a község alapszabályzatát, szép lassan elindult a folyamat, és most már nincs olyan iskola, intézmény, vállalat, ahol ne állnának kint a kétnyelvű táblák. Számomra az elmúlt tíz év egyik legmeghatározóbb élménye is éppen ehhez kötődik: A templom tele volt óvodásokkal és általános iskolásokkal, vártuk a Mikulást, aki meg is érkezett, majd azt mondta, itt járt a környéken, és úgy döntött, benéz Kneževacra is. A gyerekek ekkor felkiáltottak, hogy ez nem Kneževac, hanem Törökkanizsa!

Egy másik példa az önkormányzat előtt a magyar zászló, melyet azóta sikerült kitennünk, amióta a haladókkal vagyunk koalícióban — a demokratákkal eltöltött nyolc év alatt ez nem valósulhatott meg. Másoknak ez talán apróság, de nekünk nagyon fontos, hiszen tíz évvel ezelőtt a legtöbben azt gondolták, hogy itt már alig élnek magyarok.

Az elmúlt időszakban sokat foglalkoztunk az infrastrukturális, kommunális ügyekkel is, utakat, szennyvízcsatornát, vízvezetéket építettünk — mindebben nagy szerepe van Orosz Urbán Csilla alpolgármesternek és Jaksa Róbertnek, aki a községi tanács tagja. Nagyon meghatározó számunkra a 2013 és 2018 közötti időszak, három helyi közösségben lett elnökünk: Oroszlámoson Csejtei Dezső, Majdány-Rábén Makra Péter, Törökkanizsán pedig Orosz Urbán Csilla. Elmondhatom, hogy a mi embereink megállták a helyüket, hiszen a legutóbbi helyi közösségi választáson a nem magyar lakosság soraiból is sokan szavaztak rájuk.

Mérföldkő a közösségünk életében, hogy Jerasz Anikó a Magyar Nemzeti Tanács Végrehajtó Bizottságának az elnöke, 2016-tól pedig Ótott Róbert tartományi mezőgazdasági titkárhelyettes, vagyis olyan fiatalok is kikerültek a sorainkból, akik már nem csak az itteni magyarokért tevékenykednek.

Az elmúlt négy évben a magyar kormánytól csaknem 40 millió forint jutott el hozzánk, mely összegből számos beruházást megvalósítottunk, nemcsak a művelődési, hanem az oktatási és a vallási intézményekben is. Annak is nagyon örülünk, hogy a szakközépiskolánkban megnövekedett a magyar diákok száma. Előttünk áll még a Durindó és a Gyöngyösbokréta megszervezése, melyhez részben felújítjuk a színházat, és a nyáron remélhetőleg sor kerül a Tallián-kápolnára is, melynek renoválásáról már tíz éve beszélünk.

 

Újabb jelentős feladat: a gazdaság fellendítése

— Az utóbbi két-három évben valójában nem volt olyan tervünk, amelyet ne tudtunk volna megvalósítani, viszont a nehéz gazdasági helyzet továbbra is nyomasztja az embereket. Az önkormányzat nagy erőkkel dolgozik azon, hogy az ipari parkban létesítményeket alakítson ki, befektetőket vonzzon a községbe. Ezen a téren jelenleg is folynak tárgyalások. A Prosperitati Alapítványnak köszönhetően sok fiatal pár jutott saját házhoz, a vállalkozók és a magántermelők is éltek a pályázati lehetőséggel, több felvásárlóállomás, integrátor is lesz nálunk, ami szintén sokat jelent majd.   

Hamarosan megépül a Rábé—Kübekháza határátkelőhely — ezt húsz év után sikerült elérni —, aminek hatására a község kisebb falvai sem lesznek elzárva a világtól.

Hogy elégedett vagyok-e az elmúlt tíz évvel? Igen, hiszen nem is lehetek elégedetlen. Ha öt vagy tíz évvel ezelőtt nagyobb tapasztalatunk lett volna, talán sok mindent másként csinálunk, viszont az is igaz, hogy ezt a történetet, szinte a semmiből, csak lassan és fokozatosan lehetett felépíteni. Én azonban nem mondanám, hogy mi kivételek vagyunk, hiszen sok, hozzánk hasonló kisközösség van, ahol a lelkes emberek folyamatosan terveznek, szerveznek, rendeznek valamit, és ezt nagyon jó látni.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Játékos múzeumigazgató
Interjú
A címerek doktora
Interjú
Facebook

Támogatóink