home 2024. március 28., Gedeon napja
Online előfizetés
Hitet keresve
Perisity Irma
2018.04.23.
LXXIII. évf. 16. szám
Hitet keresve

A szülő felelősségéről szól az alábbi sorstörténet.

És arról, hogy az anya vagy az apa jelenléte-e a fontosabb a gyermekek életében. És egy kicsit arról is, hogy nem csak az anyák önfeláldozóak.

— Az életem egy szakaszát nemrégen zártam le — mondja láthatóan elégedetten a jó megjelenésű, hatvanon túli férfi. — Végre nyugdíjas vagyok, igaz, még nem tudom, mit kezdek majd a rengeteg szabadidőmmel. Az életem folyamán megtanultam, hogy okos beosztással minden tevékenységre jut elegendő idő. Talán ezért sikerült az elvált férfi, a gondos apa és a megbízható munkás szerepét is megoldanom — általános megelégedésre. Most, ahogy itt ülök, nevetségesnek találom, hogy önmagamról beszélek, olyan látszatot kelt majd a történet, mintha szobrot akarnék magamnak emelni, pedig szó sincs erről. Viszont a rengeteg átvirrasztott éjszaka, a megannyi kilátástalannak tűnő helyzet után úgy érzem, szólni kell a gyermekeiket egyedül nevelő apákról is. Igaz, jóval kevesebben vannak, mint az ilyen sorsú anyák, de ha az élet úgy hozza, az apa is sikerrel meg tud küzdeni a kihívásokkal, gondokkal. A gyermekei érdekében.

Aránylag fiatalon — alig múltam húszéves — házasodtam. A szakközépiskola befejezése után önként jelentkeztem katonának, mert úgy éreztem, minden kötelezettségemet teljesítenem kell, mielőtt megnősülök — elsősorban azért, hogy minden figyelmemet, erőmet a családomnak szentelhessem. A feleségem szomszédkislány volt, úgy nőttünk fel, hogy minden reggel legelőször egymással találkoztunk az utcán. Hosszú évek múlva döbbentem rá, hogy a mi viszonyunk nem is szerelem volt, hanem egy olyan meleg kapcsolat, amelynek a kezdetén két gyerek érezte jól magát együtt, és ez az érzés kötötte őket később is össze. Amíg katona voltam, a feleségem egyetemi tanulmányokba kezdett, ám ahogy leszereltem, otthagyta, és összeházasodtunk. Végül, amikor az idősebb lányunk kétéves volt, főiskolai oklevelet szerzett.

Mivel a szüleink elég jól szituáltak voltak, az ő segítségükkel családi házat vettünk, néhány év múlva pedig egy kétszobás lakást is — akkor már megvolt a fiam és a fiatalabb kislány is. Mind a három gyerek iskolába járt, amikor egy nyaralás alkalmával a montenegrói tengerparton megismerkedtünk egy ázsiai vallási szektával. Lenyűgözött a megjelenésük, olyanok voltak, mint egy folklórcsoport: a nők hajában virágkoszorú, a férfiak javarésze valamilyen egzotikus hangszeren játszott. És énekeltek, táncoltak utcahosszat, nem a közönségnek, hanem önmaguknak, egymásnak. Én már gyermekkoromban is nagyon gyorsan barátkoztam, ekkor is én ismerkedtem meg a csapat vezetőjével, aki magyarul is jól beszélt — állítólag Pesten járt egyetemre. A tíznapos nyaralás alatt elég sokat voltunk együtt, igaz, ők nem nagyon igényelték mások figyelmét, elvoltak egymás között is. Vallási eszmefuttatásaik, el kell ismernem, nagyon meggyőzőek voltak. Biztosan ez a magyarázata annak, hogy miután hazajöttünk a nyaralásról, a feleségem megváltozott. Mindössze három hónapra volt szüksége, hogy összeszedje a holmiját, és a szektához csatlakozzon. Még mindig nem tudom, hogyan történhetett meg velünk, hogy szinte szó nélkül ment el hazulról, itt hagyva a három gyereket, akik közül a legidősebb is csak tizenhárom éves volt.

Anyósomat mindez annyira megviselte, hogy rövidesen meghalt. Én időnként követtem a szektát, és megpróbáltam beszélni a feleségemmel, de mindig úgy éreztem, átnéz rajtam. Mintha idegen nyelven magyaráztam volna el neki, hogy hiányzik a gyerekeinek. Állandóan azt mondogatta, hogy meg kell találnia az igazi hitét, csak akkor foglalkozhat érdemben a gyerekeivel. Az anyja halála után eladta a szülői házat, a pénzt pedig a szekta élte fel. Gatyába kellett ráznom önmagamat, hát megtettem. Sohasem nősültem meg másodszor, azaz a feleségemmel sosem volt hivatalos válóperünk, csak az útjaink váltak szét. Önerőből neveltem tehát fel a három gyereket. Az idősebb lányom férjhez ment, van két kis unokám, a fiam is nős, de még nincs gyerekük. A legfiatalabb lányom mediátorként járja a világot, egy talpraesett, határozott jellem, aki sok embernek támasza. Büszke vagyok rájuk. Meg egy kicsit önmagamra is. Ha a munkahelyemen az asszonyok gyermekbetegségekről, álmatlan, átvirrasztott éjszakákról számoltak be, egyenrangú beszélgetőtársuk voltam, sőt, még recepteket is cseréltem velük. A feleségem még nem látta az unokáit, pedig az idősebb már hatéves. Időnként küld egy levelezőlapot, innen tudjuk, hogy a világot járják, de ennél többet nem. Hála istennek, én most már szabad vagyok, időmilliomos, hát ahhoz megyek a gyerekek közül, ahol éppen szükség van rám, hogy főzzek, dunsztoljak, unokát neveljek. Én idejében megtaláltam önmagamat, az életem értelmét. És a hitemet sem kell keresnem, mint a feleségemnek. Én a szeretetben hiszek.

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..