Szabó Melánia és Szénási József

Szabó Melánia a torontálvásárhelyi Moša Pijade Általános Iskola nyolcadikos tanulója. Bevallása szerint sohasem tekintett önmagára úgy, mint egyetlen sportág elkötelezett művelőjére, hiszen több minden érdekli e téren. Bizonyos fokig a tekézés is, melynek témaköréből interjút készített a Népkör Magyar Művelődési Központ Szülőföldünk, Pannónia - Híres emberek a környezetemben címmel tavaly meghirdetett pályázatára. Mentora, ifj. Bakator János osztálytanító segítségével Melánia szakdolgozatában a torontálvásárhelyi Spartacus Tekeklub történelmét is leírta, és részletesen beszámolt azokról a rangos nemzetközi tornákról és megmérettetésekről, amelyekről nemcsak riportalanya, hanem a helyi tekeutánpótlásnak számító leány- és fiúcsapatok, illetve kimagasló teljesítményű ifjaik (Becsei Teréz, Buszia Olivera, Martinek Julianna, Szekeres Erzsébet, B. Nagy Benjámin, Mohácsi Gyula és Opelc János) is dobogós helyezéssel tértek haza: öt arany-, hét ezüst- és hat bronzéremmel.
- A Spartacus tekeklub épülete a helyi általános iskolánk tőszomszédságában van. Itt télidőben is nagy a ''forgalom”: az évközi edzéseken és bajnoksági meccseken kívül ugyanis ekkor zajlanak a munkás sportjátékok, melyeket szép számban a szurkolók is látogatnak. Egyszer én is bekukkantottam egy ilyen eseményre, és megtekinthettem a klub modern pályáját meg a korábbi nemzedékek sikereiről tanúskodó rengeteg serleget és érmet. Hogy többet megtudhassak a sportegyesület múltjáról, jelenéről és neves tagjairól, falunk egykoron világviszonylatban is (el)ismert tekézőjével, Szénási Józsi bácsival találkát beszéltem meg - írta a leány kutatómunkájának ajánló előszavában.
...
Szénási József 1931-ben született. Az elemi majd a kétéves polgári iskola elvégzése után nyugdíjba vonulásáig a torontálvásárhelyi termelőszövetkezetben dolgozott. Tekézéssel 1950-ben, a leszerelését követően kezdett foglalkozni. Ekkortájt a falunak még majdnem minden kocsmájában volt tekepálya, a babákat pedig kézzel állítgatták fel minden egyes dobás után. Eleinte a Hőss-kocsmában tekézgetett, majd a mai iskolaépület helyén álló Papp-kocsmába ''igazolt át”. Az öregebb tekézők ajánlására Józsi bácsi végül a Spartacushoz is bekerülhetett, melynek versenypályáit 1958 és 1990 között többször is korszerűsítették. A debellácsi tekézők aranycsapata azonban mégsem kizárólag a modern pályák eredményeként jöhetett létre. Többre volt ehhez szükség: először is szívből kellett játszani! Edzője nem lévén, ő is csak az idősebbek útmutatásai alapján és a saját hibáin tanulva csiszolhatta játéktechnikáját. Végül Horti György segítségével Józsi bácsi is letette az edzői szakvizsgát. A 35 esztendőn át tartó aktív játékosi karrierjét ötvenkilenc évesen fejezte be. Időközben egy rendkívül eredményes helyi leánycsapat edzője is volt, mely országszerte és világviszonylatban is kimagasló eredményeket ért el a XX. század nyolcvanas éveiben.
Első sikereit beszélgetőtársam ún. egyéniben szerezte: bajnoka volt az akkori Dél-bánáti Ligának, majd rengeteg edzés és bizonyítás után Jugoszlávia címeres mezét is magára ölthette. Legnagyobb sikerének az országos válogatott csapat 1976. évi bécsi világbajnokságon elért első helyezését tartja. Életmottójának pedig azt, hogy nemcsak a győzelmet kell tudni elfogadni, hanem a vereségeket is.
Beszélgetésünket Józsi bácsi egy, elsősorban a falum fiataljainak címezett üzenettel zárta.
- Ég és föld a különbség a debelyacsai tekézés kezdetén és a jelenkorban tapasztalt lehetőségek között. Falunknak végre nagyon szép és modern tekepályája van. Üzenem hát a fiataljainknak, helyesebben: minden fiatalnak, hogy éljenek a lehetőséggel, még ha csak hobbiszinten is! Ez a sport ugyanis nemcsak a testet edzi, és nemcsak a teljesítményekről szól. Sokkal inkább az akaratról, a szeretetről és az odaadásról. Általa pedig rengeteg igaz barátot is szerezhetsz magadnak, akik egész életeden át melletted lesznek.