— Soha, egyetlen pillanatra sem veszítettem el a hitemet — mondja határozottan a fiatal nő —, pedig meglett volna rá okom. Tizenhét éves koromtól kezdve egyedül éltem, és volt ugyan néhány jó ismerősöm, valamint egy-két család, melyben szívesen láttak, de rajtuk kívül senkire sem támaszkodhattam. Ketten voltunk testvérek a három évvel idősebb bátyámmal. A szüleink más vidékről kerültek ide, és a házasságkötésük után már nem ápoltak szoros kapcsolatot a családjukkal. Három hónap alatt veszítettük el őket: előbb apám, majd az anyám is meghalt. Rokonok híján a testvéremmel családi elhelyezést kaptunk, de nem egy helyre kerültünk. Én iskolába indultam ekkor. A gondozóim néha elvittek Nagykikindára, a bátyámhoz, de ő néhány év múlva belefulladt az esővizes kútba. Tizenöt éves voltam, amikor meghalt a nevelőanyám, a megözvegyült férje pedig egy esztendő múlva megnősült. Amikor két év után fia született az új asszonytól, azt mondta, a felesége nem akar idegen gyereket a családban, én meg elég idős vagyok ahhoz, hogy önálló életet kezdjek. Így kerültem egy idős, mozgássérült bácsihoz, akiről gondoskodnom kellett.

Habár még jóformán gyerek voltam, annyit megtanultam, hogy az ember az életben semmit sem kap ingyen, mindenért meg kell fizetnie. Azt is tudtam, hogy valójában csak önmagunkra számíthatunk, ha bajban vagyunk. Ezzel az élettapasztalattal mentem tizennyolc évesen férjhez. Neki is rendezetlen gyermekkora volt, ám ő egészen másként tekintett a helyzetére. Már a házasságunk elején rájöttem, hogy nem igazán számíthatok rá: nem volt ugyan sem durva, sem iszákos, de mégsem tudott helytállni a felnőttek világában.

Két kislányunk született, másfél év különbséggel. A bácsi, akinél laktam, időközben meghalt, de hálából még korábban rám hagyta a szerény, rendezett házát. Így nem költöztünk albérletbe, volt otthonunk, melyet csak bővíteni kellett. Úgy éltünk, mint más fiatalok: bizonytalanságban a munkahelyet és szerénységben az igényeinket illetően, de mindig azt mondtam, hinni kell, és bízni abban, hogy egyszer beköszöntenek a jobb idők. De velünk sajnos nem ez történt. Az idősebb lányom iskolába indult, amikor kiderült, hogy a nyirokcsomók egyre csak szaporodnak a szervezetemben. Gyorsan meg is lett a diagnózis, és a karcinóma szót látva azonnal a halál jutott eszembe. Megkezdődött a kálváriám. Igen, így, egyes számban, hiszen a férjem a diagnózis után néhány hónappal elköltözött, állítólag nem tudta nézni, ahogy a kemoterápiától egyre betegebb leszek. Elváltunk, mi pedig, a három grácia, magunkra maradtunk — és szinte el sem hiszem, hogy túléltük. Merthogy volt olyan nap, amikor még kenyeret sem tudtam venni. Az exférjem viszont nemhogy tartásdíjat nem fizetett évekig, de még csak nem is érdeklődött a hogylétem felől. Azokon a napokon, amikor a terápiát kaptam, a szomszédok vigyáztak a lányaimra. Életem végéig hálás leszek nekik ezért. Amikor otthon voltam, lassan, apránként adagoltam a gyerekeknek, hogy ha esetleg már nem leszek, akkor mit hogyan kell csinálniuk. Már odáig jutottunk, hogy az óvodás lányom is megkérdezte: csillagként is dühös leszel rám, ha nem teszek rendet a szobában?

Kaptunk valamennyi segélyt, emellett pedig amikor otthon voltam, horgoltam, illetve az ismerőseink időnként zöldségfélét, gyümölcsöt hoztak, melyet pénzzé tudtam tenni. Közben csak arra kértem az Istent, addig ne vegyen magához, amíg az idősebbik lányom nagykorú nem lesz. Attól féltem ugyanis, hogy ha a gyerekek nevelőszülőkhöz kerülnek, őket is szétválasztják. Ezt akartam meggátolni. Közben egyfolytában reménykedtem, bíztam a teremtőben. És élni akartam, hiszen még harmincéves sem voltam. Három évvel ezelőtt jelentkeztem egy hirdetésre, melyben egy új, rák elleni gyógyszer kipróbálásához kerestek önkénteseket. Bevettek a programba. Úgy gondoltam, ha meg kell halnom, akkor legalább adjak előtte egy esélyt magamnak. Nem tudom, minek köszönhetem — hiszen a kísérleti időszakot sem fejeztem be —, de lassan jobbra fordult az egészségi állapotom. Kevesebb lett a nyirokcsomó a szervezetemben, és a kemoterápiák is megritkultak. Egy éve már csak ellenőrzésekre járok, és két gyógyszert szedek. Megtanultam a szomszédtól kapott számítógépet kezelni, így itthonról is tudok egy kis pénzt keresni, amíg meg nem erősödöm, és nem kezdek el rendesen dolgozni. Addig meg valahogy kibírjuk, hiszen most már van jövőképünk. És tanácsunk minden csüggedőnek: hinni és bízni kell.

A nyitókép illusztráció: Pixabay.com