Hepi vagy depi

Hepi vagy depi

November. Szabadka. Hideg. Köd. Melankólia. Sötét. Depresszió. Szél. Az első fűtésszámla. A második fűtésszámla. Üres utcák. Locspocs, latyak és littylotty.

Micsoda? Hogy ezek mind negatív fogalmak? Nem, nem, egyáltalán nem azok. Mindjárt meg is magyarázom, miért.

Valaki egyszer azt mondta, ha Szabadkán túléled a novembert, a többi hónap már gyerekjáték. Akkor nem értettem, mire gondol, most sem igazán értem. Talán a depire, mely a várost jellemzi... Talán a régi épületekből áradó melankóliára, mely az ökörnyállal együtt ragad a hajunkba...

Szabadkaiként már én sem csak a zsinagógát és a Palicsi-tavat mutogatom külföldi vendégeimnek, ha meglátogatnak. Azt is büszkén mesélem, hogy én bizony az öngyilkosok városában élek. A városban, ahol óvatosan kell sétálni a magas épületek mellett, nehogy a nyakunkba pottyanjon valaki. Persze ez azért nem így van, de mint városi legenda, jól hangzik. Örömmel nyugtázom vendégeim elkerekedett szemét és a Valóban? De durvaaa! megjegyzést. Ezért (vagy nem ezért) amióta ebben a városban élek, ősszel évről évre tartok egy „öngyilkos” napot.

Na nem kell rögtön rosszra gondolni, nem leszek minden évben öngyilkos, csak arról van szó, hogy sorra veszek néhány híres, magyar, öngyilkos művészt, és újraolvasom a velük készült interjúkat, az utolsó napról szóló beszámolókat, az őket övező titkokat, megnézem a filmjeiket, meghallgatom az utolsó dalaik egyikét. Hogy csak néhány nevet említsünk: Domján Edit, Szécsi Pál, Latinovits Zoltán, Soós Imre, Cserháti Zsuzsa. Lehet ezt perverz időtöltésnek nevezni, viszont engem mindig is érdekelt az öngyilkosság pszichológiája. Hogy mikor és hogyan jut el valaki arra a pontra, amikor már csak azt érzi, nincs tovább, nincs megoldás, nem éri meg.

Nemrég Versec felé utaztam, Belgrádon, a pancsovai hídon át, mely az öngyilkosok gyakori ugróhelye. A híd alatt dolgozik horgászként az a bizonyos Renato Grbić, aki az idén a harmincadik áldozatot mentette ki a Duna vizéből. A csendes mentőangyal, aki áthúzza az öngyilkos fiatalok számítását, s ad nekik még egy esélyt, hogy gondolják át. Elmondása szerint elég kevesen köszönik meg neki ezt a nemes cselekedetét.

Szóval november. Szabadka. Köd. Nem látni az utca végét. Egy adag jó kis melankólia. Viszont egyre kevesebb az öngyilkos. Lehet, hogy az emberek belefáradtak újra és újra megölni magukat. Ősz. Mindjárt itt a december, a karácsony, az újévi malac és remélhetőleg a finom havazások meg a fehér utcák. Tél. Hideg. Kipirosodott orrok, halál a bacilusokra, bojtos sapkák. Desiré. Forralt bor, gesztenyeillat, Szécsi Pál és Domján Edit meséi, meleg mozitermek és citromsárga, narancssárga, okkersárga.

Hát ezek jutnak eszembe ilyenkor, novemberben.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

A terapeuta
Heti Jegyzet
Árhullám
Heti Jegyzet
Facebook

Támogatóink