HelsinKikinda

HelsinKikinda

Helsinki — vágta rá határozottan, amikor megkérdeztem, mi ragadta meg a legjobban Finnországban.

Nem a Mikulás, a napvilágos éjszaka, a rengeteg tó vagy a rénszarvasok. A főváros, mert olyan, mint Kikinda, ahol született. Otthonos — szögezi le. Vadlövő Gabriella finnmániás. Így ismertem meg őt, amikor évekkel ezelőtt elkezdett a Pannon RTV-ben dolgozni. Munka mellett beiratkozott az ELTE történelem szakára, majd ugyanott elkezdett finnül tanulni. A nyáron egy hónapot töltött Finnországban, s alig vártam, hogy meséljen.

* Honnan ered a finnmánia?

— Szép a nyelv… Erre nagyon régen jöttem rá, a zene kapcsán.

* Ez a HIM? (Ezzel arra utaltam, hogy mennyit „cikiztük” amiatt, mert bolondul ezért az együttesért.)

— Nemcsak a HIM. Nightwish, Apocalyptica, The 69 Eyes… Több velük készült interjút láttam, angol felirattal, és gyönyörűnek találtam a finn nyelvet.  Tizenkét-tizenhárom éves voltam, és azóta szerettem volna finnül tanulni.

* Elég sokat vártál rá!

— Tizenöt évet. Huszonhét voltam, amikor elkezdtem az egyetemet. Persze közben is kerestem a lehetőséget, amíg Kikindán voltam, meg akkor is, amikor átköltöztem Zentára, majd Szabadkán is, de nem találtam finnoktatást. Amikor beiratkoztam az egyetemre, Budapestre az ELTE-re, rábukkantam, miközben a minorok között keresgéltem. Én voltam az egyetlen történelem alapszakos hallgató a mi csoportunkban, a többiek mind nyelvészek. Nehéz is volt, több mint negyvenen indultunk, heten maradtunk.

* Emlékeszem arra — hiszen együtt dolgoztunk —, hogy mennyit csapkodtál, meg majdnem sírva fakadtál, olyan nehéz volt a kezdet…

— Az első félév nagyon kemény volt, csak négyessel-ötössel lehetett továbbjutni… Viszont sikerült, úgyhogy három évig tanultam finnül.

* Hogyan kerültél éppen most Finnországba?

— Az egyetemen minden évben volt ilyen lehetőség, csak soha nem gondolkodtam rajta. Most bevállaltam, januárban — a vizsgaidőszak kellős közepén! — fogalmazást kellett írni két témára, mert két szintre mértek fel, egy kettes meg egy hármas szintre, aztán áprilisban jött az e-mail, hogy felvettek, méghozzá a hármas kurzusra, mely a legnehezebb. Csakhogy én a kettesre szerettem volna menni, azt gondoltam, én oda vagyok való…

* Hát ez az önbizalomhiány!

— Másrészt az azért lett volna jó, mert Vaasában volt, Helsinkihez sokkal közelebb, Oulu meg nagyon messze van. Aztán átgondoltam, és rájöttem, hogy végül is ez jobb, egyrészt erősebb a kurzus, másrészt pedig ki tudja, mikor jutok el megint ennyire messzire — ingyen. Merthogy ösztöndíjat kaptunk, mely fedezte az útiköltséget, a szállásért nem kellett fizetni, úgyhogy igazából ott nekem csak kaját kellett vennem, meg nyári cuccokat.

* Nyári cuccokat?

— Amikor tavaly decemberben két napot Finnországban töltöttem — akkor jártam ott először —, tél volt, és sötét és hó, az az igazi finn érzés! Most pedig valahogy úgy éreztem magamat, mint itthon, merthogy végig 31-32 fok volt. Kötött pulcsikat, nadrágokot, harisnyákat vittem, vagyis kénytelen voltam nyári ruhákat venni.

* Milyen feladatokat kaptatok a kurzuson?

— Sok körkérdezős feladatot! Szerencsére a finnek másmilyenek, mint az itthoni emberek, kedvesebbek, szívesen megállnak, s amikor elmondtam, hogy az Oulu Egyetemen finnül tanulok, ezt szimpatikusnak találták. Megkérdezték, honnan jöttem, s amikor azt válaszoltam, hogy magyar vagyok, rögtön megálltak velem beszélgetni. A kurzuson hatan voltunk magyarok, ketten Magyarországról, én Szerbiából, egy Romániából, egy Szlovákiából, egy pedig Kölnből. A finnek kedvesek, volt, akit „letámadtam”, hogy mesélje el, mi a hagyományos oului étel, elmondta, és a végén megdicsért, hogy milyen jól beszélünk finnül. A kurzusnak ez volt a célja, hogy beszéljünk finnül.

* Akkor oszd már meg velünk is, mi a hagyományos oului étel!

— Egy vérből készült leves!

* Rénszarvasvérből? Kóstoltad?

— Nem, nem, viszont rénszarvast már ettem! Ez a hagyományos ételük, ám a kedvenc a tortilla, a pizza és a spagetti. A finnek nagyon sokat grilleznek, rengeteg ilyen élményben volt részünk egy erdei faházikóban: kémény, füst, szaladgáltak körülöttünk a mókusok, a nyuszik meg a sünik, a város közepén! Az én vajdasági magyar gyomromnak egyébként ezek a grillezett kolbászok nagyon íztelenek, a mustáruk pedig édes. Viszont a rénszarvaskolbász nagyon finom, fűszeres!

* Rénszarvassal élőben is találkoztál, nem csak tányéron, ugye?

— Rengeteg pénzt, erőt, energiát fektettek ebbe a kurzusba, vittek bennünket kirándulni, túrázni, rénszarvasfarmra is. Pedig oda nem olcsó bejutni, ahogyan a rénszarvashús sem az, mi azonban ingyen kóstolhattunk kolbászt. Viccelődtek is, hogy előbb megetetjük a rénszarvast, aztán pedig megesszük.

* A Mikulással találkoztál?

— Egy csoporttársam, aki a vaasai kurzuson vett részt, feljött Ouluba, és együtt mentünk el Rovaniemibe, hiszen a Mikulást látni kell, ha már ott vagyunk. Jó volt, főleg, mert kevés turistával találkoztunk. Viszont ezt a helyet télen kell megnézni, hóban, sarki fényben! De így is nagy élmény volt, szó se róla. A Mikulás most is dolgozott — ült, és várta azokat, akik beszélgetni akarnak vele. Egy manó várt bennünket az ajtóban, és megkérdezte tőlünk, hogy hová valósiak vagyunk. Mondtuk, hogy magyarok, beszélgettünk egy kicsit finnül, s amikor bementünk, a Mikulás magyarul köszönt (Szia!), aztán finnül beszélgettünk. A végén fotózkodtunk is a Mikulással…

* Nagyon örülsz azon a képen!

— Igen, egyszerűen nem lehet nem örülni! Persze nem voltam annyira besózva, mint Peti, aki olyan izgatott volt a találkozástól, akár egy gyerek, de amikor odaültem mellé, átjárt ez a Jaj, ez a Mikulás! érzés. A végén megkérdezte, mit kívánunk…

* Mit kívántál?

— Békét. Viszont nem részleteztem. Igazából a lelki békémre gondoltam.

* Akkor ez nem olyasmi, amit decemberben a csizmádban megtalálhatsz...

— Hát nem! Peti finn állampolgárságot kért, hát az sem olyan!

* Én biztos valami olyat kértem volna, amiért kitehetem a csizmámat, hadd lássuk, lesz-e belőle valami. Mesélj a világos éjszakákról is!

— Engem ez nem zavart.

* Milyen fura vagy! Nem vártad úgy a Mikulással való találkozást, mint egy gyerek, és az sem zavart, hogy éjszaka világos van…

— Meg voltam győződve róla, hogy arra az egy-két órára, amikor lenyugszik a nap, sötét van, holott nincs! Éjfélkor még látod a napot! Világos van, méghozzá annyira, hogy hajnali 2-kor a parkban olvastam, amikor nem tudtam aludni — ám nem a fény miatt, hanem mert nagyon meleg volt. A nap folyamán átmelegedett az egész épület, s éjszaka nem tudott lehűlni a keskeny ablakokon át. Hiába, a finnek -40 fokra vannak berendezkedve, nem +30-ra, melyet a globális felmelegedés hozott. Az utolsó este láttunk Ouluban egy csillagot! Akkorra már annyira „sötét” volt, a szürkület is kettő helyett négy óra hosszát tartott.  

* Mihez kezdesz a finnel, a nyelvtudásoddal?

— Vettem egy csomó könyvet, azokat majd el kellene olvasnom. Rengeteg finn könyvem van, viszont nem úgy haladok velük, mint a magyarral. Ha nem tanulom tovább a nyelvet, akkor ez a három év meg ez az egy hónap elveszik. Szeretnék egyszer finn mesterképzésre menni, aztán fordítani is, könyveket, filmeket...

* Mi maradt meg benned a legjobban ebből az egy hónapból, Finnországból?

— Helsinki. Az az én városom. Ezt éreztem télen is, meg most is. Az egy gyönyörű hely! Nincs nagy forgalom. Egyszer láttam dugót, mondtam? Hét autó. Viszont biciklidugó, az van! Bármerre mész, mindig találsz parkot, vizet, csodálatosan tiszta mind. Tó, folyó, tenger. Víz, fák mindenhol. És nagyon szép a város! Meg barátságos. Hülyén hangzik, de amikor először voltam, úgy éreztem, olyan, mint Kikinda — otthonos. Otthon éreztem magam.

Képgaléria

Cikkünk további képei

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Facebook

Támogatóink