- Szabó Attila felvétele

A Pataki Gyűrű Díjat minden évben az évad legkiemelkedőbb vajdasági magyar színházi alakításáért ítélik oda. Pálfi Ervin, a szabadkai Népszínház magyar társulatának színművésze az idén immár másodszor vehette át e rangos kitüntetést. A színész a Gézagyerekben nyújtott alakításáért, címszerepéért érdemelte ki ezt az elismerést.
Pálfi Ervin nem pihen, nem vonult szabadságra a díjátadás után, teljes erőbevetéssel dolgozik. Elfoglaltságai mellett, illetve azok ellenére is igyekszik a sajtó érdeklődésének megfelelni. Mint mondta, az utóbbi másfél hétben mintegy 15 interjút adott különböző médiáknak.
Beszélgetésünk helyszíne egy csendes szabadkai cukrászda.
* Milyen érzés volt másodszor is átvenni a Pataki Gyűrű Díjat?
- Nem számítottam rá, egyáltalán nem gondoltam arra, hogy az idén is kitüntetnek ezzel az elismeréssel. Természetesen felemelő érzés volt újra átvenni a díjat, jó érzés az, amikor az embernek azt mondják, hogy: Hajrá! Jó az amit csinálsz, csak így tovább! Másrészt ez egy plusz terhet is jelent, hiszen nagyon kevés színész van Vajdaságban, és az által, hogy sorrendben másodszor kaptam meg a díjat, az önmagam iránti elvárásaim is nagyobbak lettek, és talán a közönségé is megnőtt. Ha másra nem is, de arra biztosan ösztönöz, hogy még koncentráltabban, még nagyobb erőbevetéssel dolgozzam, mint eddig. Az elismerések megerősítenek abban, hogy érdemes szívvel-lélekkel, teljes odaadással végezni azt, amit a legjobban szeretek. Azt gondolom, hogy a sikerre nincs garancia, a színházban készülő produkciók alatt számos tényezőnek kell összeállnia.
* Tavaly Seres Rezső, idén pedig a Gézagyerek alakításért kaptad meg a díjat. A két karakter mondhatni szöges ellentétben áll egymással. Hogyan élted meg a ezeket a szerepeket?
- Az ember elsősorban a saját szűrőjén keresztül engedi át a szerepet, a színész és a karakter közös szülöttje jön a világra - és ezt láthatja a közönség a színpadon. Vannak szerepek, amelyek az embert arcul csapják, és vannak olyan karakterek is, amelyekben az ember felfedezi saját jellemének egy darabját. Ezeket a jellemeket ki lehet domborítani, ezáltal a színész a saját egyéniségének megfelelően formál meg egy-egy szerepet. Én szeretek ironikusan bánni a figurákkal, szeretem beemelni azt a fajta iróniát a szerepbe, amely egy egészséges emberi hozzáállásból fakad. Ezáltal különös magaslatokba szárnyalhat az ember, egyszerre kívülálló, de ugyanakkor részese lehet mindennek.
* Minden szerephez egyformán állsz hozzá?
- Törekszem arra, hogy ne tegyek különbséget, persze ez nem mindig sikerül, hiszen vannak darabok, amelyek jobban, mások éppen kevésbé tetszenek. Megpróbálok mindegyikhez előítélet nélkül viszonyulni. A próbák alatt igyekszem valamit egy picit mindig másképp csinálni. Minden egyes alkalommal árnyalatnyit változtatok a szerepen - és ez az, ami nehéz. A baj akkor kezdődik, amikor az ember kifogy az ötletekből. Nem szeretek egy adott szerephez túl sok előtanulmányt végezni. Például a Gézagyereknél nem bújtam az orvosi enciklopédiákat, nem kutattam az autizmus után, de még az Esőembert és a Forrest Gumpot sem néztem meg újra. Háy János csodálatosan megírta ezt a darabot, próbáltam magamévá tenni az ő világát.
* Milyen szintű az együttgondolkodás a társulaton belül?
- Úgy vélem, hogy az elmúlt néhány évben nagyon jó csapat alakult ki. Most tartunk ott, hogy néha azt érzem: hegyeket lehetne megmozgatni azzal az erővel, ami bennünk lakozik. Nagyon jó viszony van közöttünk, egyszerre vagyunk munkatársak és barátok. A munkánkon kívül is sok mindent teszünk együtt. Összejárunk kártyázni, focizni, meccset nézni, ha kell, akkor segítünk egymásnak például pincét ásni, cserepet pakolni, betont keverni. Azt gondolom nagyon egészséges a kapcsolat közöttünk, tulajdonképpen mindenben számíthatunk egymásra, és amikor a színpadon vagyunk, akkor mindnyájan tudatosan, vagy éppen tudat alatt azért játszunk, hogy egy kiváló előadást hozzunk össze. Mindenki e nemes cél érdekében dolgozik, és ha ne adj Isten olyan rendezővel hoz össze bennünket a sors, aki ellenszenves, akkor a közös erőnknek köszönhetően mégis teljes erőbevetéssel tudunk együttműködni. Úgy gondolom, nem azért járunk be a színházba, mert az a munkahelyünk, és onnan kapjuk a fizetésünket, hanem azért, hogy valamit alkossunk. A végeredményről azonban a néző és a szakma dönt.
* Az előadás alatt egy adott karakter megformálásánál milyen szinten lehet számítani a többiekre?
- Van olyan, hogy birkózom egy szereppel, és nem igazán találom meg magam benne. Ilyenkor a kollégák megerősítenek, vagy éppen tanácsokat adnak azzal kapcsolatban, hogy szerintük hogyan kellene megformálnom a karaktert. Nagyon sokat beszélgetünk az adott előadásról a próbák szünetében, a próbák előtt, vagy éppen utána, elmondjuk egymásnak a véleményünket, átbeszéljük a jeleneteket, a karaktereket.
* Van, hogy egy szerepet hónapokon keresztül, néha pedig évekig játssza újra és újra a színész. Ez mennyire nehéz feladat?
- Van a darabban mondjuk tíz színész, és az esti előadásra mind a tízen más-más lelki állapotba érkezik. Minden előadás más, az ember megpróbálja reprodukálni azt, ami már egyszer megvolt és jó volt, de ez sokszor nem sikerül. Ilyenkor egyéb apróságokat próbálunk kitalálni, hogy életben tartsuk, frissen tartsuk a darabot. Nagyon sok függ attól, hogy milyen a közönség, együtt lélegezik-e a sztorival vagy sem. Ha jó a közönség, akkor az plusz energiaforrást jelent számunkra, ellenkező esetben le is lombozódhatunk. Millió kis harcocskát kell megvívnunk egy előadás alatt, ugyanakkor nagyon fontos tényező, hogy az adott napon milyen formában vagyunk, hiszen ez is befolyásolja a darab sikerét.
* A színház mellett mennyi időd jut minden másra?
- Azt hiszem, hogy nagyon kevés olyan nap múlik el az életemben, hogy ne zenélnék. Ha öt percem van rá, akkor öt percet játszom. Mindig szorítok időt a zenére, szükségem van rá, mert teljesen kikapcsol - ilyenkor megáll körülöttem az idő. Olykor-olykor magánéletet is tudok élni.