Friss, újratöltött Bánk bánt vártam, és nem is kellett csalódnom. Az alkotók annyit vettek el, és annyit adtak hozzá a darabhoz, amennyit kell. Aki nyelvújítás előtti nyelvi fordulatokat szeretne hallani a színpadról, az nem itt fogja kielégíteni e vágyát. Az aktualizálás (mely fogalom az utóbbi időben összeszedett már egy kis negatív mellékízt) itt a legjobb formájában mutatkozik meg.

A XIX. századi dráma központi fogalmai a haza, a hazaszeretet, az előadás kérdése pedig az, hogy mit jelentenek ezek a fogalmak a XXI. században. Részei életünknek, vagy üres szólamok? Van-e még jelentésük egyáltalán? Nincs szó hazaszeretetre való nevelésről, hanem arról, hogy ugyanaz a haza mindenkinek más.

Az aktualizálás az előadásban egyébként egy kicsit sem szégyenlős: a nézőtérre bejövet Guy Fawkes-maszkokban ülő anarchisták méricskélnek bennünket, a szereplők mai politikusokra jellemző öltönyökben vannak, sokszor szószék mögül, mikrofonba beszélnek. Talán egy kicsit túl sokszor is, de azért ez még belefér.

Az előadás határozott törekvése, hogy a néző bevonódjék a játékba. Urbán András azonban van annyira jó rendező, hogy elkerülje ennek a csapdáit, ügyesen vezeti a nézőt, jóformán észrevétlenül. Egyik megnyilvánulása ennek, hogy a játék nem szorul fel a színpadra. Szinte mindig van színész a nézőtéren is, ez különösen a békétlenek gyűlésén izgalmas, amikor egy tucatnyi lázadó előttünk, mellettünk, mögöttünk skandál. Mint egy tömeggyűlésen, hogy ne mondjam, Veliki Narodni Mitingen.

Aztán egy ponton az eddigi előadás hirtelen átvált valami másba. A színészek most mintegy magukat játsszák. Vitáznak, sőt inkább egymás torkának ugranak. Felemlegetik egymás performance-ait a haza témájára, senki nem ért egyet senkivel. Van, akinek a haza a burek, van akinek az, ahol cigányt akasztanak, van némi jugonosztalgia meg Trianon is, senki nem ért senkit. Az üvöltözés, az értetlenség szándékosan fárasztó és ismerős jelenetei.

Az előadás nem csak a szerbiai magyarokhoz szól, összmagyar kérdéseket boncolgat. Végső választ persze nem kapunk, csak lehetséges válaszokat. Magyar Attila mondatát (nekem az a hazám, ahol ti vagytok) vagy Krizsán Szilvia monológját, melyben a gyermekkorához fűződő tárgyakat, emlékeket nézegeti, és mutatja meg nekünk: terítő, feszület, falvédő, a Nándor pék kenyere. Most úgy szelem fel, ahogy a nagymamám szokta. Végül, látszólag sután: ennyi. A néző pedig mögé gondolhatja: és nem több. Pedig itt az előbb öltek, nem is teljesen jogtalanul. Akkor most hogy?

Bánk bán a címszereplő, de nem egészen főszereplő. Ebben az előadásban olyan nem is biztos, hogy van. Itt több eszme, több erős jellem harcol egymással. És nagyon sok az erős alakítás. Mészáros Árpád Bánk bánként szilárd, határozott, és amikor kell, meggyőzően zilált. Krizsán Szilvia megmutatja az embert is a zsarnok Gertrudisban, amikor pedig nem Gertrudist játssza, személyesebb, szinte intim kapcsolatot tud teremteni a nézővel. Petur bán szerepét telitalálat volt Figura Teréziára osztani, hitelesen vérszomjas a színpadon, Petur figurájának erejéből pedig semmit sem vett el az, hogy egy gátlástalan nővé alakult. Sőt.

Ez az előadás végső soron nem „a” Bánk bán. Fontos része az előadásnak a klasszikus darab, de nem vele kezdődik és nem vele ér véget. Ez az előadás bizonyos értelemben többre vállalkozik a Bánk színrevitelénél, hihetünk a furcsa alcímnek: társadalmilag hasznos előadás. A kérdések itt hasznosabbak a válaszoknál. Az előadás után, a ruhatárba menet, valami megütötte a fülemet. Egy kamaszlány kérdezte a fiúját: akkor jövünk máskor is színházba? Talán a hazaúton megadták a maguk válaszait.