Itt mutatták be azt az előadást, amelyet három nő hozott létre. Három barátnő: Romhányi Laura, Sagmeister Laura és Varga Heni.

A darabot egyszer már láthatta a közönség, hiszen egy héttel a kelebiai bemutató előtt Magyarkanizsán, Sagmeister Laura műtermében is előadták, s a képző-, az előadó-, valamint a létezés művészetének hármas egybefonódásaként jött létre. Ha olvasóink arra várnak, hogy részletes elemzést, egy történet leírását fogják kapni, akkor sajnos csalódniuk kell, hiszen egy olyan kísérletet láttunk, amely egyszeri, megismételhetetlen, improvizációkkal teli forma. A nőiség, a nőként létezés, a női szerepek vonulnak fel, ám ezt mindenki úgy engedi át magán, ahogy éppen akkor, éppen ott érzi.

A szerző felvételei

Sagmeister Laura festményei a falnak támasztva pihennek. Olykor átrendeződnek, olykor Heni táncolja be őket a tér közepébe, néha mankóként működnek, máskor a fej folytatásaként alkotnak „kép-testet”. És az is megtörténik, hogy maga Heni lesz a vászon, Laura az ecsetjével hullámzik át barátnője karján, és fest lábára fehér csizmákat. Szintén az ecset az, amely az előadás végén mintegy torkának szegezett tőrként tolja ki a térből egy másikba, ahol ők hárman valószínűleg tovább csevegnek, festenek, táncolnak majd. Laura elmondta, nagyon érdekes volt számára az, hogy a képek és a performance egyszerre születtek, tehát az elmúlt fél év során, nem a próbafolyamatok alatt, hanem egyidejűleg.

— Minden egyes találkozás egy új impulzus volt, mely meghatározta az irányvonalat. Nagy élmény számomra a festményeim mellett fizikailag is megjelenni a térben, és a lányokkal együtt létezni. Az emberi testet mint élő, érző „anyagot” festeni, megélni, befolyásolni a térben. A nőiség számtalan rétegét megfigyelni. Ez számomra emlékek, érzések, képek megjelenítése új formában. Minden egyes találkozáskor másmilyen az egész, ez egy képlékeny valami, ami állandóan változik, ahogyan mi is.

Valóban más. Például Kanizsán biztosan nem volt ott a Kávé nevű eb, aki néha teljes természetességgel vett részt a performance-ban. Nem volt zavarban, gazdája mozdulatait nyugodtan követte, körbeszaglászott néhány nézőt, aki festményként támaszkodott a falnak. Mindkét Laura partnere volt Heninek a játékban. Romhányi Laura kellékeket adott a kezébe vagy vett el tőle, leültette vagy átölelte, figyelve a táncos rezgéseit, mikor mire is van szüksége.

Romhányi Laura magát a következőképp definiálja: „Voltam már lány, barátnő, feleség, anya, szerető, ápolónő, sofőr, szakács, takarítónő, asszony...” Elmesélte, hogy ők hárman az elmúlt esztendő folyamán nagyon sok időt töltöttek együtt, s ekkor született meg az a gondolat is, hogy csináljanak valamit közösen.

— Valami egyedit, kreatívat szerettünk volna, ami a női létet tükrözi. Egyértelmű volt, hogy mindenki saját magát, a tevékenységét adja bele. Talán az én szerepem volt a legmeghatározhatatlanabb, mégis mindannyian úgy éreztük, ott a helyem. Különös utazás volt ez mindenkinek. A folyamat minden fázisát élveztük. Az együtt gondolkodás alatt egymásra hangolódtunk, és létrejött az egység, azaz maga az előadás. Ez a kaland teljesen kimozdított a komfortzónámból. A folyamat minden mozzanata új volt számomra. A munka során a produkciónak része lett a táska és a ruha is, melyet viseltem, ezek a darabok nagynéném, Romhányi Ibi hagyatékából származnak. Nekem ez a darab az ő emlékét adja vissza.

A premier plánban Varga Heni volt: mozgott, sírt, üvöltött némán, és körbejárta a kört. Kinyitotta és bezárta, beengedett és kizárt bennünket. Hiszen a női csevegésekbe bele lehet hallgatni, viszont három barátnő közös nyelvét csak ők érthetik meg százszázalékosan. A piros szín dominált. Piros fűzős piros cipő, két piros gránátalma, egy piros pötty. Vér, szerelem, szív, egy kis pirosság a tánctól áthevült arcon. Őt is kikérdeztem:

— Kihívás volt elfogadni, a szeánszok alatt kötelezően újraélni és újat hozzácsatolni mindahhoz, ami megtörtént. Vagyis a képek megkövetelték, hogy a megszületett improvizációk visszajöjjenek, és mindig valami újat csatoljak hozzájuk. Valamit, ami akkor születik, ezáltal élve meg a múltat a jelenben. A kép az alkotás, ezen belül fontos, hogy felvállaljam és megéljem magam, illetve mindezt tudatosítsam. Az őszinteség felvállalása a lényeg. Közös múltunk méltó megünneplése ez a produkció. Tettük ezt nőként, női mivoltunk tudatában, élvezettel, a másság tiszteletével, nem pedig egy ítéletet megformálva. És figyelmesen. Állandóan éberen kellett lennünk abban a közösben, amely csakis a mi hármasunk lényegéből jöhetett létre. Megszületett ez a kis előadás, melyet szeretgetnünk kell. Mint a virágot, melyet nap mint nap locsolgatunk, óvunk, növesztünk. Ahogyan a barátságunkat is.

A darab után senki sem rohant haza. Egy pohár bor társaságában beszéltük át az élményeket, benyomásokat, a pogácsa mellé pedig azt a Heni által készített hagymás, csípős paprikás chutney-t eszegettük, melynek fő alapanya a hajnali nap, egy adag szeretet, valamint házi aszalt meggy volt — tudtuk meg a recept felől érdeklődve.

Nem hagyományos beszámoló lett ez, viszont maga a performance sem volt az, illetve a délután sem, melyet Kelebián töltöttünk. Köszönjük a vendéglátást, a meghívást, az előadást, a zenét, a bort, sőt, még a szúnyogokat is.