home 2024. március 29., Auguszta napja
Online előfizetés
Három nemzedék egy fedél alatt
Molnár Krekity Olga
2013.12.04.
LXVIII. évf. 49. szám
Három nemzedék egy fedél alatt

Fabó Dudás Róbert és Andrea nemcsak életkorukat, hanem házasságban eltöltött éveik számát tekintve is fiatal házaspár. 1997. június 13-án, pénteken, Páduai Szent Antal napján fogadtak egymásnak örök hűséget a kishegyesi anyakönyvvezető előtt, majd a helyi Szent Anna-templomban. Az udvarlás rövid ideig, ám annál viharosabban zajlott. Róbert 31, Andrea 23 éves volt, amikor megismerkedtek az akkor még működő szövetkezetben.

Kishegyes. Nyár utca. Már az utcanévtábla feliratát olvasva is sok zöldre, virágra, gyerekre gondol az ember — főleg most, a zimankó hirtelen beköszöntével. Mivel azonban a sarokház előtt egy nagy traktorkerékgumival körülbástyázott homokozó áll, és a krizantémok még mindig színesen pompáznak (ellenállva az eddigi esti fagyoknak), a nyitott verandán pedig ,,betakarítás’’-ra vár néhány cserepes virág és nyári játék... — tényleg nem érzéki csalódás az egész. Valóban egy nagycsaládnál járok, melyben a szürke hétköznapok kemény kihívásait az állandó sürgés-forgás, jövés-menés, gyereklárma és az örökös nyüzsgés ellensúlyozza — az élet hol örömteli, hol fájó lüktetése.

Fabó Dudás Róbert és Andrea nemcsak életkorukat, hanem házasságban eltöltött éveik számát tekintve is fiatal házaspár. 1997. június 13-án, pénteken, Páduai Szent Antal napján fogadtak egymásnak örök hűséget a kishegyesi anyakönyvvezető előtt, majd a helyi Szent Anna-templomban. Az udvarlás rövid ideig, ám annál viharosabban zajlott. Róbert 31, Andrea 23 éves volt, amikor megismerkedtek az akkor még működő szövetkezetben. Róbert diplomás állattenyésztő-mérnökként a keltető anyaállományáért volt felelős, Andrea pedig egyszerű fizikai munkásként dolgozott.

— Anyám és apám már a szövetkezetben dolgozott. Ott semmiképp sem szerettem volna elhelyezkedni, ezért dacból varrónőnek tanultam. Persze hamar rájöttem, hogy ahhoz sincs igazán kedvem. Nem szerettem és nem is tudtam varrni. De nem volt mese, a középiskola befejezése után valamit kezdenem kellett magammal. A szövetkezetben — akkori szokás szerint — a már ott dolgozók gyermekeit szó nélkül felvették. Úgy látszik, ez volt megírva, csak akkor még nem tudtam, hogy miért éppen arra vezetett az utam... — kezdi el a történetet Andrea, és utolsó mondatát Róbert fejezi be:

— Azért, hogy velem találkozz. Andrea — hát, hogy is mondjam?! — nagyon vagány csaj volt, és sok fejtörést okozott a főnökeinek. Mindig rontotta valamivel a közhangulatot. Aztán egyszer behívott az igazgató, és kerek perec kijelentette: ha én nem tudom kezemben tartani a szálakat, akkor ő teremt majd rendet. Több sem kellett férfiúi hiúságomnak. Az irodámba hívattam a nagylányt, és a fejmosásnak az lett a következménye, hogy úgy becsapta maga után az ajtót, hogy a fal is megrepedt. Na, kislány, egyszer úgyis elkaplak! — döntöttem el magamban. Persze nem volt könnyű azt a többezres baromfiállományt ellátni, tisztán tartani, felügyelni, annál is inkább, mert a farmra állandóan befolyt a talajvíz, s mindig minden csupa lucsok volt. Az éjszakai váltásban magam mentem ki segíteni a munkásoknak, hogy „utolérjék maguk”-at. Tizenkét órát is lehúztam velük egyvégben én, a főnök, csak azért, hogy megmutassam, másképp is hozzá lehet állni a dolgokhoz. Igen, ha kell, úgy megmakacsolom magamat, mint az öszvér... Egy alkalommal aztán Andrea nem jött dolgozni — beteget jelentett. Valami fogproblémája volt, és én meglátogattam. Vittem neki gyümölcsöt, csokoládét, ahogy ilyenkor illik. A csokit nagyon szereti, azzal bármikor lekenyerezhető...

Ember tervez, Isten végez

Nem terveztek nagy esküvői cécót, egész pontosan: egyáltalán nem terveztek semmit, csak szerelembe estek, s az érzelem árja magával sodorta őket. Róbert csupán a tizenharmadikához ragaszkodott, mert kézilabdázóként a 13-as számú mezt viselte, és az mindig szerencsét hozott neki. A Nagy Rendező azonban összekuszálta a szálakat.

— Édesapám, aki mindig lányunokára vágyott, beteg lett. Azt hajtogatta, hogy ha teljesül a kívánsága, akkora bajuszt növeszt, mint a betyároké. Az Úr meghallgatta ugyan a kérését — megfogant Réka —, ám unokája születését már nem érhette meg — névnapján, Sándor napján hunyta le örökre a szemét.

Rékát (aki most a szabadkai Egészségügyi Középiskola elsőéves tanulója) Rebeka követte. Ő most nyolcadikos. Az első fiú, Róbert, egy kicsit váratott magára, jóval később született, az idén ősszel indult első osztályba. A mellettem legóval játszó Hunor pedig csak három esztendős. A családdal az apai nagymama lakik együtt, a többi nagyszülő elhalálozott. Andrea szülei szintén nagycsaládban éltek, és Róbert anyukája is, aki három öccsével osztozkodott jóban-rosszban. A szocialista-kommunista titói világban már nem volt divat a sok gyermek, így Andreának és Róbertnek csupán egy-egy testvére van.

— Csak egy televíziónk meg egy tévészekrényünk volt, amikor belekezdtünk a fészekrakásba — emlékezik Andrea. — Aztán a szülők és a rokonok segítségével mégis sikerült egy kis, kényelmes lakhelyet kialakítanunk: ki erről, ki arról mondott le, hogy legyen ágyunk, tűzhelyünk, konyhabútorunk stb. Később, miután apósom meghalt, átköltöztünk Robi szülőházába (szó szerint, mert itt, a mostani lányszobában üvöltött bele először a világba).

Öröm és könny

Andrea a gyerekek világrajövetele után otthon maradt, Róbert pedig a szövetkezet privatizálása folytán utcára került. Sertéstenyésztéssel és -hizlalással kezdett foglalkozni, majd magánvágóhídon dolgozott, később a mezőgazdasági minisztérium terepi referenseként kereste meg a betevőre valót. Jelenleg — több hónapig tartó munkanélküliség után — a kishegyesi Telekrendezési és Útügyi Közvállalat szakmunkatársa.

— Engem még úgy neveltek, hogy a férfi a család feje és fenntartója. Sajnos hiába van diplomám, többéves szakmai tapasztalatom, többször voltam olyan válságban, hogy azt mondtam, csapot-papot itt hagyunk, és nekivágunk a nagyvilágnak — ahogyan sokan mások —, ám a lokálpatriotizmusom visszatartott bennünket. Most viszont ismét azon gondolkodunk, hogy talán éppen a gyerekek jövőjére való tekintettel — a miénk már szinte teljesen kilátástalan — össze kellene csomagolnunk, és minden hidat felégetnünk magunk után. A két nagyobbik lányom sorsa, vagyis hogy tudom-e fedezni a középiskola, majd az egyetem költségeit, most dől el. Réka védőnővér szeretne lenni, ezenkívül nagyon szép eredményeket ért el íjászatban. Tavaly arany-, az idén pedig bronzérmet hozott haza Ausztriából, a nemzetközi tornáról. Ez azonban drága sport, én magam nem tudom finanszírozni, nagyon sajnálnám azonban, ha abba kellene hagynia. Eddig mindig sikerült szponzort találnunk az utazásaihoz, de az adakozó magánvállalkozók száma napról napra csökken, és a helyi önkormányzat is szegény, mint a templom egere. Rebekának sem mondhatom: „Ne menj, lányom, középiskolába, mert apunak nincs rá pénze.” Ő is sportol — kézilabdázik —, de még rendes mezre sincs pénze a csapatnak... Arról azonban szó sem lehet, hogy a többieket itthon hagyva egyedül vágjak neki az útnak (noha már több ajánlatot is kaptam külföldről). Az nem élet. A családnak együtt kell maradnia mindenáron. A próbatételeken együtt kell átesnünk, a problémákat együtt kell megoldanunk.

Amikor váratlanul Rékának szegezem a kérdést, hogy miért jó nagycsaládban élni — felnevet, mondván: ezen még sosem gondolkodott el. A legtermészetesebb dolog a világon, hogy testvérei vannak. Másoknak többnyire egy, kettő, neki három. Így legalább sohasem unalmas otthon, mindig történik valami. Sosincs egyedül. A bajban tud kihez fordulni. Anyára, apára mindig lehet számítani. A család erőt ad neki.

Mindannyian cserkészek a kishegyesi Szent András-csapatban. Róbert a rendezvények, a táborok megszervezésében segédkezik, Andrea pedig mindenki ,,mamája’’, felügyel a gyerekekre. Réka, Rebeka, Róbert és Hunor azt látják ilyenkor, amire otthon is tanítják őket: minden embert szeretni kell, a vállalt feladatot felelősségteljesen el kell végezni, a megosztott öröm mindig nagyobb öröm, egy közösség megtartásáért (lett légyen az barátság, család, osztály, iskola vagy falu) önzetlenül kell tenni.

A hit, remény, szeretet, őszinteség, hűség, tolerancia és bizalom nem csak üres frázis a Fabó Dudás családban. Naponta tanulják, gyakorolják jelentését, valós értelmét és értékét. Hol kisebb, hol nagyobb sikerekkel.

Képgaléria
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..