Szabó Hangya András neve szinte már összeforrt a Palicsi Evezősklubbal. A szakember előbb versenyzőként, az utóbbi harminc évben pedig vezetőként segíti a tóparti, fekete-fehér sportegyesületet. Szabadkán, az Év Sportolója-választáson Szabó Hangya András három évtizedes munkája elismeréseként különdíjat vehetett át. Ebből az alkalomból versenyzői és vezetői pályafutásáról, magáról a sportágról és további terveiről beszélgettünk.
* Mikor és hogyan kerültél a Palicsi Evezősklubba?
— Mint minden palicsi gyerek, én is kipróbáltam az evezést, és 1963-tól 1969-ig a klub versenyzője voltam. Abban az időben a fiatalok főként szórakozásként jártak az evezősklubba, így megszerették a sportot, majd egyre komolyabban kezdtek evezni. 1969-ben elvittek katonának, ahonnan 1971-ben tértem haza, időközben azonban lecsapolták a Palicsi-tavat, így nem volt vízfelületünk. Családot alapítottam, és abbahagytam a versenysportot. Már versenyzőként is érdekelt a klub felépítése, megfigyeltem, mi hogyan működik, a szakemberek milyen módszerek szerint dolgoznak. Voltak nehéz időszakok is, egyebek között egyik télen a hangár teteje beomlott a nagy hó súlya alatt, a hajók pedig teljesen tönkrementek. Fizikailag már nem voltam a klubban, de a szívem az evezésben maradt.
![]()
Szabó Hangya András (balról) a díjjal, Nikola Stantić sportújságíró társaságában
* Mikor tértél vissza a klubba, az evezés világába?
— A korábbi evezősök, egykori kollégáim felkerestek, hogy térjek vissza, mert változásokat szerettek volna a klub vezetőségében, és valami újat akartak bevezetni. 1995 második felében tértem vissza. Először aktivistaként tevékenykedtem, és próbáltam minél többet segíteni a klubban. Abban az időben merült fel az Albano-pálya kialakításának gondolata a Palicsi-tavon. Az Albano-pálya a versenypálya szabványosított kialakítását, azaz szabvány szerinti versenypályát jelent. A kifejezés az olaszországi Lago Albano (Albano-tó) pályájából származik, ahol a modern, egyenes sávokra osztott evezős-versenypálya rendszerét kidolgozták. Tehát az Albano-pálya szabványos, bójákkal sávokra osztott, 2000 méteres versenypálya. A tó közepén leraktuk a csöveket, a tartománytól kapott anyagi támogatásból két acélkötelet vásároltunk, és ezzel megkezdődött a pálya kialakítása. 1999-ben bekerültem a sportegyesület vezetőségébe, ahol tanácsokkal és javaslatokkal próbáltam hozzájárulni a fejlesztéshez. A bombázások sok gondot okoztak, a klub fenntartása is nagy nehézségekbe ütközött. Mindannyian féltettük a gyerekeket, hiszen az ő biztonságuk volt az első helyen.
* Az elmúlt három évtized legnehezebb időszakát a bombázások alatt élte át a klub?
— A légicsapások idején is folytattuk az edzésprogramot, de sokkal jobban odafigyeltünk a versenyzőkre. Két alkalommal is előfordult, hogy a bombázások következtében a klubházról minden cserepet lesodort a légnyomás, de a szülőkkel összefogva mindkétszer új cserepeket tettünk fel. Az edzések nem álltak le, a gyerekeket csak akkor engedtük vízre, ha legalább egy motorcsónak kísérte őket. Amikor a férfistrandnál egy bomba — mely feltételezéseink szerint még mindig az iszapban van — a tóba csapódott, a gyerekek éppen a vízen voltak, mi pedig azonnal rohantunk, hogy néhány hajóval kihozzuk őket. Nehéz idők jártak akkoriban errefelé, amit nem kívánok senkinek.
* Szép, emlékezetes pillanatokban sem volt hiány. Ragadjunk ki néhányat!
— Számos felejthetetlen pillanatunk volt az elmúlt három évtizedben. Talán az Arany Roll elnevezésű, 500 méteres sprintverseny létrehozását emelném ki. Előzetesen nem tudtuk felmérni, mekkora kihívás egy ilyen jellegű verseny megszervezése, és azt hittük, hogy egy-két regatta után, kellő érdeklődés híján, nem folytatódik tovább. Kellemesen meglepődtünk, hiszen évről évre több mint 300-an jelentkeztek a regattára, majdnem annyian, mint a vajdasági nyílt bajnokságra. A díjkiosztót a női strandon tartottuk meg, mert máshol nem fért volna el ennyi ember. A környező vállalatok teljesen mellénk álltak, az ételről és az italról nem nekünk kellett gondoskodnunk, a termelők pedig minden sportolónak 5-6 kg almát hoztak.
* Kik voltak az elmúlt harminc év legeredményesebb versenyzői és edzői?
— Rengeteg kiváló evezőssel és edzővel büszkélkedhetünk. Elsőként Tomislav Zvekanovićot említeném, aki a régi Jugoszláviában többszörös országos bajnok volt, később pedig edzőként és a klub elnökeként is tevékenykedett, hatvanhét évig volt a Palicsi Evezősklub tagja. Kumi Tibor szintén többször nyert országos bajnokságot, és a válogatott mezét is magára ölthette, később pedig az elnöki tisztet is betöltötte. Korom Andrea kiemelkedő versenyzője volt a jugoszláv, majd a szerbiai evezésnek, de említhetném a Beđik testvéreket, a tokiói és a párizsi olimpián is részt vevő, világbajnoki ezüstérmes Mačković Martint, a jelenlegi evezősök közül pedig Csipak Szergejt. Nagy dicsőség számunkra, hogy egy ilyen kis klub ennyi kiváló sportolót nevelt fel, illetve adott a szerbiai evezésnek. Az edzők közül az egyik legerélyesebbnek és legtapasztaltabbnak Varga Lászlót tartom, aki az én edzőm is volt. Rajta kívül Kumi Tibort, Tomislav Zvekanovićot, valamint a huszonöt évet nálunk töltött, ma Magyarországon edzősködő Purucki Ferencet említeném, de nem hagyom ki Nikola Kujundžićot és jelenlegi edzőinket, Csipak Edmondot, Kozma Deniszt, Vince Hajnalkát és Đurašević Kornéliát sem.
* Edző sosem voltál, viszont a klub vezetésében aktívan részt vettél.
— Visszatérésem után három-négy évig aktivistaként segítettem a klub munkáját, majd bekerültem a vezetőségbe, és legalább tíz éven át az igazgatóbizottság elnökeként tevékenykedtem. Tomislav Zvekanović halála után egy évig nem választottunk elnököt, majd átvettem a klubelnöki tisztet. Óriási megtiszteltetés egy sportegyesület elnökeként dolgozni, de hatalmas felelősség is. Ma is ezt a tisztséget töltöm be, bár egy évet kihagytam, mert nem voltam partner abban, hogy kívülről mondják meg, milyen irányban haladjon a klub. Januárban a Szerb Evezősszövetség tisztújító közgyűlésén hatalmas meglepetés ért, mert a szervezet egyik alelnökének választottak. Ez a megbízatás számomra és a klub számára is hatalmas megtiszteltetés.
* Palicson egy jól működő rendszert építettetek fel, hiszen versenyzőitek évről évre számos érmet nyernek a regattákon.
— Edzőink mindig arra törekedtek, hogy minél többet kihozzanak a sportolóinkból, de igyekszünk minél többet nyújtani is számukra. Ha semmit sem adsz, eredményt sem várhatsz.
* Az evezés az ún. kis sportok közé tartozik. Milyen a sportág helyzete jelenleg az országban?
— Az új vezetőség szeretné visszahozni a sportágat a négy évvel ezelőtti szintre. Reményeink szerint ez sikerül is, hiszen a vezetőség tagjainak 75%-a szerepelt olimpián, tehát nekik is érdekük, hogy a sportág visszakapja régi fényét. Az evezés az egyik legnehezebb sportág, mert rengeteg munkát és lemondást követel, viszont az egyik legszebb is, hiszen a természetben, a vízen, a tiszta levegőn vagyunk.
* Milyen terveid vannak a klub elnökeként és az országos szövetség alelnökeként?
— Az előttünk álló négy évben, amíg elnökként tevékenykedem, szeretnék minél jobb lehetőségeket teremteni a klub számára, hogy elérjük a kitűzött célokat. Nyáron 64. alkalommal szervezzük meg a vajdasági nyílt bajnokságot, melyre eddig 26 klub jelezte részvételi szándékát. Ez új részvételi rekord, hiszen az eddigi csúcs 23 evezősklub volt. Bízunk benne, hogy elegendő anyagi támogatás érkezik, és ilyen sok klubot vendégül tudunk látni. Az országos szövetségben az a célom, hogy minden klub örömmel vegyen részt a regattákon. Legidősebb sportmunkásként megpróbálom meggyőzni a szerbiai evezősklubok vezetőit arról, hogy újra fogjunk össze, és próbáljuk meg a szerbiai evezést felfejleszteni az öt-hat évvel ezelőtti szintre.
* Hogyan fogadtad a rangos elismerést, melyet az Év Sportolója-választáson kaptál?
— Először is szeretném megköszönni a városnak, a szabadkai sportéletnek és a sportszövetségnek, hogy megtiszteltek ezzel a díjjal. Én csak tettem a dolgom. A sport csak előrevihet bennünket, és csak jót nyújthat azoknak, akik benne dolgoznak.
Fényképezte: Tóth Tibor