Annyi minden foglalkoztatott minket az elmúlt héten. Nemzeti gyásznapon emlékeztünk meg az 1848/49-es magyar szabadságharc leverését követő megtorlás áldozataira, az Aradon kivégzett vértanúkra. Figyeltünk az anyaországi történésekre, de közben elolvastuk azokat a híreket is, amelyek a mi új alkotmányunkra vonatkoznak. Azt már tudjuk, hogy a referendumot október 28-án és 29-én tartják meg, de arról egyelőre fogalmunk sincs, kimenjünk-e voksolni, vagy se. Ha a különböző pártok nyilatkozatait állítjuk egymás mellé, akkor még nehezebb a döntés. Mert van itt minden: a bojkottra való felszólítástól kezdve egészen addig, hogy Vajdaság a jelenlegi helyzetben a lehető legtöbbet kapná az új alapokmánnyal. Ja, és időközben elmúlt még egy évforduló, október 5-e, amelyről, úgy tűnik, már szinte mindenki megfeledkezik. Igaz, nem kerek, de mégiscsak hat éve annak, hogy a polgárok véget vetettek a Hágában azóta már elhunyt diktátor egy évtizedig tartó uralmának. A hatalomváltás - ha egyáltalán nevezhetjük annak - dátumát mindenki a maga módján emlegette. A legtöbben egyszerűen elsiklottak felette. Pedig 2000-ben, abban a nagy hevületben, ilyesmit el sem tudtunk volna képzelni. Azt hittük, mindig fényes betűkkel ég majd a tudatunkban, de a csalódás, a hiábavaló várakozás elhalványította, megfakította.
És mindezek mellett még gyermekhét is volt, amely valahogyan háttérbe szorult az egyéb, látszólag sokkal jelentősebb történések mellett. Pedig mi lehetne fontosabb, minek kellene fontosabbnak lennie, mint a gyermek? Ha a felnőttek nagy része nem is vett tudomást róla, a gyermekhét azért lezajlott az összes megszokott rendezvényeivel egyetemben. Volt gyermekparlament, amikor a kis- és nagyobb iskolások a városházára látogattak, elbeszélgettek, és kérdéseket tettek fel a polgármesternek, volt betonrajzolás, rajzfilmek vetítése, gyermekelőadások, különböző szórakoztató foglalkozások és hasonlók, a szervezők fantáziájától és minden bizonnyal az anyagiaktól is függően. Az egyik kis faluban megtartották a község kisegítő tagozatos tanulóinak a találkozóját, amely ügyességi játékok sorából, vidám vetélkedésből állt. Az esős idő miatt mindenki beszorult a művelődési ház nagytermébe, amely bármekkora is, most mégis kicsinek bizonyult. Mi bámészkodók inkább az épület előtt álldogáltunk, figyeltük a Diótörés elnevezésű játékban ügyeskedőket. Közben az egyik ismerős tanárnő a diákjairól beszélt. Mutatta a srácot, akit csecsemőkorában meg akart ölni az édesanyja, aztán mégis megmentették. Erre ugyan nem emlékszik, de az mindenképpen kihatással van rá, hogy azóta egyik nevelőszülőtől a másikig vetődik. Azt az aranyos, zöld szemű fiút meg állandóan veri az apja - mutatott a másikra, tornaórán nem is mer levetkőzni. Aztán hallottam még nyolcadikos lányokról, akik sohasem jártak a város központjában, nem tudják, milyen egy cukrászda belülről, életükben egyszer sem ettek fagylaltot. Csak azt az utat ismerik, amely a határ különböző részeibe vezet, a földekre, ahova napszámba járnak. Megsemmisülten álltam. Úgy éreztem, bármit mondok, közhely lenne. A gyerekek azonban önfeledten játszottak, és örültek a teljesített feladatért járó apró ajándékoknak.
Eszembe jutott az az anyuka is, akit legutóbb láttam egy esti, szabadtéri koncerten. Az első sorban, a színpad előtti korlátra támaszkodott, és sörözött. Két gyermek volt vele, akik egy ideig nyugodtan szórakoztak hasonló korú társaikkal. Élvezték, hogy a szigorú biztonsági bácsik őket beengedik oda is, ahova a felnőttek nem mehetnek. Aztán a kislány, nem lehetett több három-négy évesnél, nyűgösködni kezdett. Unatkozott-e, fázott, esetleg pisilnie kellett, vagy csak fáradt volt, nem tudom, de egyre hangosabban és erélyesebben követelte, hogy menjenek haza. Az anyuka tűrte egy ideig, de végül haragosan felkapta, jól megrázta, és üvölteni kezdett a csöppségre: Hallgass! Nem megyünk haza! Nem fogod elrontani az estémet! Megértetted? Azzal, mint aki jól végezte dolgát, ismét letette a lánykát a földre, nagyot kortyolt az italába, és tovább énekelt meg tapsolt a zene ütemére. Miközben a körülötte állók szó nélkül maradtak a döbbenettől. Ha a magáét nem is, de néhány jobb érzésű ember estéjét sikerült tönkretennie. A gyermekhét gazdag programját olvasgatva arra gondoltam, elvitte-e legalább most a kislányt egy neki való rajzfilmre, színdarabra?
Mit is szoktunk mondani? Hogy a szemünk fénye, meg a legnagyobb kincsünk a gyermek? Érzik-e ezt ők is? Például az a kisnagylány, aki odajött hozzám a nyári táborban, és egyszerűen, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, közölte velem, hogy én bizonyára ismerem az ő nevelőanyukáját, akihez nemrégiben került a testvérével együtt. Talán mesélt volna még, de én szinte megnémultam, és semmit sem kérdeztem. Önök tudják, hogyan kell viselkedni ilyen helyzetekben? Nyilván egészen természetesen. Ami a legnehezebb.