Ezt a napot 998-ban tartották meg először, a XI. században pedig a clunyi bencések hatására szélesebb körben is elterjedt.

Róma a XIV. században fogadta be. XV. Benedek pápa 1915-ben engedélyezte, hogy halottak napján minden pap három szentmisét mondhasson. Egyet egy konkrét elhunytért, egyet a tisztítótűzben szenvedő lelkekért általában, egyet pedig a pápa szándékára. Régebben a temetők körülvették a templomokat. A gyászolók a halottat vagy a templomba vagy csak a templom előcsarnokába (limbus) hozták. Itt folyt le a temetési szertartás vagy búcsúztatás. Innen vitték el a halottat, hogy elhantolják egy közeli sírban. A szertartás alatt — máshol közvetlenül a temetés után — a templomajtóban vagy a halott sírjánál osztották szét a gyászoló család ajándékát a koldusok, betegek, elhagyott öregek között az elhunyt üdvösségéért való imádság fejében.

Bizonyos helyeken a halottasházakban ültek tort. Ezt a meghívott szegények, koldusok, félkegyelműek ünnepélyes megvendégelése előzte meg. Olykor a halott a végrendeletében is meghagyta az alamizsnaosztás idejét és mértékét. Ezt a hátramaradt élők lelkiismeretesen teljesítették is, mert féltek, hogy ha nem így tesznek, a halottjuk lelke majd haza fog járni, hogy kísértsen. Miután a temetők az 1800-as évektől kezdve a települések szélére kerültek, az alamizsnaosztás sokfelé a temető kapujában történt. A délszláv népeknél ez manapság is jellegzetes szokás.

A Göcsejben például vannak helységek, ahol a család otthonában éjszakára az elhunyt hozzátartozók számára is megterítenek az asztalnál. Az ételt ezután koldusoknak, szegényeknek ajándékozzák, esetleg maguk fogyasztják el.

Tápé falu népének hite szerint a lelkek ez alatt az idő alatt a tisztítótűzben megnyugszanak, megpihennek, nem szenvednek. Ez a jámbor hiedelem már a középkor legendavilágában is megjelenik.

Elsőként Damiani Szent Péter (1007—1072) említi. Szeged környékén egészen a legújabb időkig a hagyományőrző családok már mindenszentek ünnepén fehér, üres kalácsot sütöttek. Ez az úgynevezett „mindenszentök kalácsa” vagy „kúdúskalács”, melyet délután a sírokhoz igyekezve, a temető kapujában várakozó koldusoknak osztogattak szét — azzal a kéréssel, hogy imáikkal ők is emlékezzenek meg a család halottjairól.

A koldusok könyörgését a régi szegedi hagyomány különösen foganatosnak tartotta Isten előtt. Halottak napján a régi öregek nem dolgoztak a szántóföldön. Helyette őröltettek, kukoricát morzsoltak, szalmát hordtak a szérűből. Jellemző régi hiedelem, hogy aki halottak napján földmunkát végez, azon „hóttetöm” (atheroma) támad. Pölöskefőn megterítettek vacsorára, rétest tettek az asztalra, égő gyertyát a közepére. Utána elmentek a templomba litániára.

A zalai Kacorlak faluban mindenszentek éjszakáján a rétest kirakták az ablakba, aminek eredeti célja a hazajáró halott családtagok megvendégelése volt.

A székelyföldi Csíkdelnén egész kemencére való cipót sütöttek, melynek „Isten lepénye” volt a neve. Még melegében szétosztották a templom előtt álldogáló szegények között, akik ennek fejében a család elhalt tagjaiért imádkoztak. Úgy tartották, hogy a halott ilyenkor elmegy a hozzátartozói kapujához, és ha a szegénynek nem adtak alamizsnát, akkor sírva távozik.

Piliny palóc faluban a temetői nagykereszt alján van egy négyszögletes lapos kő. Az ismeretlen helyen vagy idegenben elhunyt falubeliekért emberemlékezet óta itt szokták meggyújtani a halottak napi gyertyákat.

Tompa bácskai faluban a legközelebbi hozzátartozók sírjáról összeszedték az elhervadt virágokat, otthon kifőzték őket, és meglocsolták vele a vetőgabonát. Hitük szerint ez megvédte az üszögtől.