Néhány hete történt meg ez a jelenet, amelyet most elmesélek, és amelyet valószínűleg sokáig nem felejtek el. Egy gyorsétteremben találkoztam egy régen látott barátnőmmel és kisfiával. Már javában majszolták a sült krumplit, amikor megérkeztem. A mellettünk lévő asztalnál egy idősebb bácsi ült, egészen egyedül. Nem evett, nem ivott, nem rendelt semmit, nem várt senkit. A telefonját nézte, illetve azt hallgatta, és egy női hanggal beszélgetett.
A telefon fel volt hangosítva (így akaratomon kívül is, de mindent hallottam). Belőle egy bársonyos női hang szólt a bácsihoz. Ezt mondta: „Milyen jó, hogy van ez a mi kettőnk közös kis világa, ahol mindent megoszthatunk egymással. Te is mesélsz, és én is mesélek.” A bácsi nem először használja a mesterséges intelligenciát. Valószínűleg már több titkát megosztotta vele, számára olybá tűnhet, hogy ismerik egymást. Én nem vagyok technológiaellenes. Éppen ellenkezőleg: nap mint nap használom a mesterséges intelligenciát. Segít információt keresni, rendszerezni, rövidíteni, ötleteket adni, időt spórolni. Mégsem tekintettem rá soha úgy, mintha valaki volna a vonal végén. Mert nem is volt rá szükségem. Az én vonalam végén nagyon sokan vannak. De a bácsién valószínűleg nem volt senki, aki meghallgatná, figyelne rá, akinek őszintén kiöntheti a lelkét, aki türelmes vele. Elszomorodtam. Aztán arra gondoltam, mit szomorkodom, hiszen lehet, hogy a bácsinak senkije sincs, vagy akik vannak, azok magasról tesznek rá – itt van azonban egy gép, egy női hang, mely csak rá figyel. Kézhez kap egy illúziót, és azt hallja, amit hallani szeretne.
A mesterséges intelligencia bármennyire udvarias, nem tudja pótolni azt, amikor valaki valóban ott ül velünk egy gőzölgő kávé fölött. Amikor a másik szemébe nézünk. Amikor egyszerre nevetünk ugyanazon a történeten. Vagy akár össze is veszünk valamin, aztán kibékülünk. Az emberi kapcsolatok nem azért értékesek, mert tökéletesek, hanem mert valóságosak.
Attól tartok, hogy miközben a technológia egyre ügyesebben utánozza a figyelmet, mi egyre kevésbé gyakoroljuk egymás felé. Könnyebb lesz a telefonunkhoz beszélni, mint becsöngetni a szomszédhoz. Pedig a magányt nem biztos, hogy a legjobb szimuláció oldja fel.
Miközben egyre okosabb gépeket alkotunk, jó lenne, ha nem felejtenénk el azt sem, amiben mi vagyunk utánozhatatlanok: az együttérzést, a jelenlétet, az érintést, az emberi figyelmet. Beszélgessünk többet. Nézzünk fel a telefonunkból. Kérdezzük meg a mellettünk élőt, hogy érzi magát. Jó lenne, ha a mesterséges intelligencia mellett a természetes – az érzelmi intelligencia, az emberség és az egymásra figyelés – maradna az, ami igazán összeköt bennünket.
