A Száhel-övezet

A Száhel-övezet sorsa tragikus, mert a Szahara folyamatosan terjeszkedik, minden évben több tíz métert. Eközben elnyeli a szavannát, azt a füves területet, ahol még bokros ligetek is vannak, megélhetést adva az embereknek, illetve élőhelyet az afrikai nagyvadaknak, de számos kisebb, kevésbé ismert állatnak is. A helyi lakosok persze nem az élővilág miatt idegesek, hanem azért, mert a terjedő sivatag megfosztja őket az életlehetőségtől. Azoknak, akik a füves és a homokos rész találkozásánál élnek, csak két választásuk van: vagy délebbre vándorolni, vagy Európa felé venni az irányt. Ezenkívül ott van még a mindenféle illegális tevékenység: pl. asszony-, illetve lánykereskedelem vagy fegyver- és drogcsempészet. Ráadásul a térségben romországok vannak – ilyen a migránsútvonalként is ismert Mali, Niger és Líbia. Ez a három állam valójában egy olyan hatalmas terület, amelynek nincs igazán gazdája. A Száhelben élő lakosság eredetileg nomád állattenyésztéssel és extenzív mezőgazdasággal foglalkozott, de a vízforrások kiapadnak, így már a homok megérkezése előtt délre kell menniük, mert nem tudnak itatni. Ráadásul az északról érkezők és a helyiek gyakran nem is ugyanahhoz a nemzethez tartoznak, így ez konfliktusokhoz vezet, melyek ugyan nem európai értelemben vett háborúk, de több áldozatot követelnek, mint a hagyományos terrorizmus. A Száhel hatalmas térség, több mint 6500 km hosszú. Összehasonlításként: Írországtól az Urálig kb. 4200 km a távolság.

A valóságban a Szahara déli határa nem egy egyenes vonal, inkább pulzál, de a trend egyértelmű: a Szahara egyre inkább terjed. A Száhel-országokban a legnagyobb a népszaporulat, ezért az ember is nyomást gyakorol a természetre. A túllegeltetés és a fakivágások miatt a termőtalaj végleg elveszíti a nedvességmegtartó képességét, így végül összeomlik a helyi ökoszisztéma, de olyan mértékben, hogy az nemcsak a nagyvadakat érinti, hanem a rovarvilágot és a mikrobákat is. Tehát gyors és egyelőre visszafordíthatatlannak látszó folyamatok zajlanak.

Az államhatalom összeomlása miatt Mali, Burkina Faso vagy Niger vidéki területein a fiatalokat könnyen ráveszik a szervezett bűnözésre, de akár a terrorizmusra is. A krízis a Száhel-övezettől délre is érezteti hatását. Beninben, Togóban, Elefántcsontparton és Ghánában is rossz a helyzet. Itt van a világ informatikai szemétjének a gyűjtőhelye, az úgynevezett e-waste (mobiltelefonok, számítógépes hulladék és kábelek). Illegálisan aranyat is bányásznak, ami a terrorszervezeteket segíti. A számítógépes szemétből pedig fontos fémeket nyernek ki, miközben mérgező gázokat lélegeznek be. Az úgynevezett véres gyémántokat is ezen a vidéken (Sierra Leone, Libéria és Elefántcsontpart) bányásszák. Tehát az ökológiai katasztrófa lehetetlen helyzetbe hozza a gazdaságot, amitől az államok összeomlanak, így az ottaniaknak a migráció marad, vagy a bűnözés. Eközben a nagy szemétgyártók (USA, Európa, Kína) nem törődnek a hulladékukkal, mert abból otthon nem kifizetődő kinyerni az alapanyagokat.

A polgárháborúk

Az övezetben Szomáliától Szenegálig polgárháborúk dúlnak. Konkrétan Mali, Burkina Faso (az egykori Felső-Volta), Niger, Csád és Szudán érintett. A Száheltől jóval délebbre, a Nagy-tavak vidékén található Ruandában 1994-ben rettenetes népirtás zajlott, néhány hét alatt mintegy 800 000 embert mészároltak le, és a konfliktus a szomszédos államokra (Uganda, Burundi, Kongói Demokratikus Köztársaság) is destabilizáló hatással volt. Más okokból, de hasonló a sorsa a Közép-afrikai Köztársaságnak is, ahol 2013 óta tart a polgárháború. Az országban egy iszlám, keresztény és animista törésvonalak mentén zajló konfliktus alakult ki, a terület felett pedig helyi hadurak vették át az uralmat. A gyenge központi kormányzat végül a Wagner-zsoldoshadsereget (melyet később Afrika-hadtestté neveztek át) hívta segítségül: az orosz fegyveresek a gyémántlelőhelyek és a színesfémbányák kiaknázásának jogáért cserébe tartják fenn a rendet.

De térjünk vissza a Száhel-övezetre. Szomália sorsa a teljes állami szétesés afrikai archetípusa. Az 1991 óta tartó klánháborúk következtében a központi hatalom összeomlott. Az 1991-beli USA–ENSZ-misszió teljes kudarcot vallott, a létrejött vákuumot pedig a mai napig pusztító al-Káidához köthető iszlamista terrorcsoport, az al-Shabaab és a helyi hadurak töltötték ki. Amíg az ország északi része Szomáliföld néven de facto önálló (de senki nem ismeri el), viszonylag stabil állammá szerveződött, addig a déli területeket az elhúzódó polgárháború, a tengeri kalózkodás és az ismétlődő, humanitárius katasztrófát okozó éhínségek tartják nyomorúságban. Az ország déli részét a hadurak gyakorlatilag felosztották egymás között.

Szudánban pillanatnyilag a világ legnagyobb humanitárius tragédiája zajlik. A reguláris hadsereg és a Gyorsreagálású Támogató Erők (RSF) nevű félkatonai szervezet között 2023-ban tört ki a polgárháború. A két rivális katonai frakció hatalmi harca az ország földrajzi és etnikai kettészakadásához vezetett: amíg a kormányerők az északi és a keleti országrészt uralják, addig az RSF ellenőrzi a nyugati Dárfúrt, ahol a korábbi évtizedekhez hasonlóan újabb etnikai alapú mészárlásokat hajtottak végre a helyi, nem arab lakosság ellen. Ez a fegyveres konfliktus többmilliós menekültáradatot és kiterjedt éhínséget okozott a térségben.

Dél-Szudán, a világ legfiatalabb államaként, a függetlenség elnyerése után szinte azonnal az etnikai polgárháborúk és a teljes kormányzati kudarc szimbólumává vált. A 2011-ben Szudántól elszakadt országban 2013-ban tört ki a két legnagyobb népcsoport, a dinkák és a nuerek politikai vezetői közötti fegyveres konfliktus, mely törzsi mészárlásokba torkollott. Bár a terület jelentős kőolajkinccsel bír, a forrásokért vívott korrupt hatalmi harcok, a tengerpart hiányából adódó földrajzi kiszolgáltatottság és az állandósult humanitárius krízisek miatt Dél-Szudánban senki sem képes stabilizálni a helyzetet.

Etiópiát szintén az etnikai alapú elhúzódó polgárháborúk sorozata teszi instabillá. Bár a több százezer civil áldozatot követelő északi, ún. tigréi háborút 2022 végén hivatalosan lezárták, a konfliktusok azonnal átterjedtek a szomszédos régiókra. A központi kormányzat és a regionális etnikai milíciák (például az amharai Fano) között szokványosak a fegyveres összecsapások, és ott is van drónháború. A kölcsönös mészárlások miatt Afrika második legnépesebb állama a gazdasági csőd és a humanitárius katasztrófa szélén táncol.

Csádban azonkívül, hogy a Csád-tó felülete drasztikusan lecsökkent – így a visszatérő fecskék száma is –, a totális polgárháború helyett egy stabil diktatúrát látunk. Miután a hosszú ideig uralkodó Idriss Déby elnököt 2021-ben megölték a lázadók, a hatalmat fia, Mahamat Déby tábornok vette át, aki vaskézzel fojtja el a belső politikai ellenállást. Bár az ország a nyugati és az orosz geopolitikai érdekek között lavírozva jelenleg a Száhel-övezet egyik utolsó stabil országa, keleti régióit a szomszédos szudáni háború elől menekülő több mint 1 millió ember befogadása mára a teljes gazdasági és humanitárius összeomlás szélére sodorta. És a Csád-tó közelében, Kamerunban is egy többtényezős polgárháború folyik.

Nigerben a Száhel-övezetre jellemző geopolitikai fordulat történt. A 2023-beli katonai puccs során a hadsereg megdöntötte a nyugatbarát, (mondjuk) demokratikus kormányzatot, majd azonnal kiutasította a francia és az amerikai terrorellenes alakulatokat, felszámolva a térség legfontosabb nyugati katonai támaszpontjait. A hatalmat átvevő junta a szomszédos Malival és Burkina Fasóval szövetségre lépve Oroszország felé fordult. A rend fenntartását, a stratégiai fontosságú uránbányák védelmét az orosz Wagner-csoport, majd az Afrika-hadtest zsoldosaira bízták. Közben délről a dzsihadista terrorcsoportok jelenléte okoz gondot.

Nigéria, Afrika legnépesebb állama és gazdasági óriása, (még) nem küzd az államszerkezet összeomlásával. De az országban vallási, etnikai és gazdasági megosztottság uralkodik. A köztársaság északi részét a Boko Haram és az Iszlám Állam szárnyának dzsihadista terrorja, valamint a tömeges emberrablások jellemzik. Az ország középső övezetében a klímaváltozás hatására a muszlim pásztorok és a keresztény földművesek között zajlik véres háború a fogyatkozó erőforrásokért. A déli, olajban gazdag régiókban korrupció, környezeti pusztítás és a meg-megújuló szeparatista törekvések, valamint a kisebb, part menti népek elnyomása fenyeget.

Mali a Száhel-övezetben elsőként utasította ki a nyugati szövetségeseket és hívta be az oroszokat. 2012 óta tuareg szeparatista lázadások sora és az al-Káidához köthető dzsihadista terrorcsoportok térnyerése figyelhető meg. Emiatt az országban állandó biztonsági válság van. A 2020–2021-beli katonai puccsok során hatalomra került junta szakított Franciaországgal és az ENSZ-szel, majd a védelmet és a terrorellenes harcot az orosz Afrika-hadtest zsoldosaira bízta. Ez a lépés azonban újra lángba borította az északi, sivatagi területeket, ahol a kormányerők és orosz szövetségeseik súlyos háborút vívnak a felkelőkkel.

Mauritánia egy ritka kivétel a Száhel-övezetben – igaz, vitában áll Marokkóval a Nyugat-szaharai Köztársaság miatt. A dzsihadista terrorhullámot katonai reformokkal és határozott biztonságpolitikával tartja az országon kívül, így viszonylag stabil. Belülről azonban mély társadalmi és etnikai egyenlőtlenségek feszítik. Jellemző, hogy a világon utolsóként tiltotta be a rabszolgaságot, de ez máig élő örökség. Az arab–berber uralkodó elit és a fekete-afrikai lakosság között ellentétek vannak. Ezt a belső törékenységet a Maliból érkező menekültáradat és a Kanári-szigetek felé irányuló tranzitmigráció növekedése teszi próbára.

A helyzet még drámaibb, hiszen a Guineai-öböl országait is eléri a sivatag hatása, vagyis az északi részeken már megjelent a homok, melyet a száraz, téli szelek hoznak (a harmattan nevű északi passzátszél). Homokdűnék nincsenek, de a földek egyre szárazabbak, szikesebb jellegűek. Ezek az országok tehát még viszonylag stabilak, de a Szahara terjedésével a problémáik sokasodnak. A belső feszültségek mindenesetre ott is nőnek.

Afrika kilátásai

A XXI. században a demográfiai számítások szerint Afrika lakossága 2 milliárddal fog nőni, a földrajzi megfigyelések viszont ezt nem támasztják alá. Sőt, úgy látszik, hogy a lakosság biztosan nem nőhet ilyen mértékben, mert az egész térség eltartóképessége egyre csökken. Más szavakkal: feszültségekre, háborúkra számíthatunk.

És még valami. Ha az ember Afrika és a Közel-Kelet térképére néz, nyílegyenes, vonalzóval meghúzott határokat is lát. Ezekről a nagyhatalmak 1884–1885-ben Berlinben döntöttek, és teljesen irracionálisak, de a politikai központok máig ragaszkodnak hozzájuk. Pedig ezek a határok egyszerre zárnak össze olyan közösségeket, amelyek semmilyen sorsközösséget nem éreznek egymással, és választanak szét összetartozó népeket (pl. a tuaregek és a fulanik). Vagyis a vonalzóval megrajzolt határok egyúttal fegyveres konfliktusok határai is lehetnek.

Afrikában 54 országba zsúfoltak 2-3000 népet (kb. ennyi nyelvet beszélnek a fekete kontinensen). Ezek közül egyes nyelvek a kihalás szélére sodródnak, viszont a nagyobbak összetűzhetnek egymással. Ráadásul a gyakorlatban több ország van, mint 54, de ezeket nem ismerik el.

Egy kínai mondás szerint minden krízisben lehetőségek is rejlenek. Ezzel a gondolattal érkeznek oda a kínaiak, az oroszok, az amerikaiak és az egykori gyarmattartók, Törökország pedig termőföldeket vásárol. Tehát mindenki megpróbál egy kis hatalomhoz és nyersanyaghoz jutni. Egyszóval: a cégek, amíg lehet, kitermelik azt, ami van.