Szóval, a gőzölgő kávé mellett minden reggel áttanulmányozta az asztalán levő naptárt, melyben minden (!!!) alkalmazottjának a születésnapja be volt jelölve pirossal. Az aznapi ünnepeltet ő maga köszöntötte fel — szintén egy forró, saját kezűleg főzött feketekávéval. Nem esett nehezére ellátogatni a termelést végző munkásai közé, és elbeszélgetni a „hétköznapi kisemberekkel”, érdeklődni egészségi állapotuk, családjuk hogyléte felől. És ezt minden áldott nap megtette — két évtizeden keresztül. Pedig igazgató volt, a vállalat „feje”, maga a hatalom. Ám nem egy üresfejű, a barátja, rokona vagy  ismerőse révén kinevezett „igazgató”, hanem olyan szakember, aki kitartó munkájával és a szaktudásával érdemelte ki a tisztségét. Soha nem élt vissza a „hatalmával”. Nem volt rá szüksége. Mindenki tisztelte, becsülte, és ha kellett volna, akár még tűzbe is mentek volna érte. Csak azért, mert emberszámba vette a munkásait. Azok pedig lelkiismeretes munkával vitték előbbre a vállalatot. Valamit valamiért. És senkinek sem esett nehezére. „A szekér nem halad, ha nem forognak a kerekek” — mondogatta mindig, és jó időbe telt, amíg végre megértettem, mire is gondolt. De megértettem. Nagyon is... 

Ma már sajnos nincsenek — vagy csak elvétve — ilyen emberséges vezetők. A legtöbbjük a „sógor, koma, jó barát” elvén jut vezetői beosztásba, miközben sem a szükséges tudásnak, sem az alkalmazottakhoz való emberi hozzáállásnak nincs a birtokában. Csupán a hatalomgyakorlás vágya és a saját pénztárcájának megtömése a célja. Hát, ez az a bizonyos „valami”, ami ha felkerül a polcra, máris lekvárnak képzeli magát...

Szabadkán eddig három mobbingügyben született bírósági ítélet a munkahelyi zaklatás vádjával feljelentést tevő alkalmazottak javára. A negyedik ügy még folyamatban van. Ide jutottunk. Törvénnyel kell „rákényszeríteni” az embert, hogy ember legyen. És ilyeneknek adunk hatalmat a kezükbe, becsvágyat az egyébként is fagyos szívükbe, és nem utolsósorban százezreket a bankszámlájukra... Vigyázz, Európa, jövünk!