— Amikor elindultunk, már akkor tudtam, hogy a kilátástalanság, a kétségbeesés késztet a kivándorlásra — mondja a férfi —, de akkor nem láttam más kiutat. A legnagyobb hibám az volt, hogy valójában nem is gondoltam át, mekkora változás lesz ez a családomnak, elsősorban a már nagykorú és a velem tartó fiamnak, illetve nekem is, aki soha életében nem jártam Szegednél távolabb. És arra sem gondoltam, hogy a külföldi gyökéreresztéshez többre van szükség a személyes elhatározásnál. Öt gyerekem van. A legidősebb lányomnak abba kellett hagynia az egyetemi tanulmányait, mert nem volt pénzünk, hogy a harmadik év költségeit fedezzük. A családban csak én dolgoztam, úgyhogy egy szerény keresetből és alkalmi munkából éltünk heten. A lányom férjhez ment egy régi ismerősünk külföldön dolgozó fiához — egy szájjal kevesebbet kellett etetni. Viszont sorakoztak a többiek, az én állásom pedig egyre bizonytalanabb lett, mert a gyárban állandóan csökkent a termelés. Munkaerő-feleslegként egyszerre huszonnégyen kaptunk felmondást, egy ideig segélyből éltünk. Közben persze a munkaközvetítő egyetlen álláslehetőséget sem kínált fel. Így amikor megszűnt a segély folyósítása, a családomnak egyetlen jövedelmi forrása sem volt.

Tudom, sokan azt gondolják most, miért lett öt gyerekünk. Amikor a feleségemmel összekerültünk, itt még normálisan, emberhez méltóan lehetett élni, egyetemi oklevél és politikai háttér nélkül is tudtunk dolgozni. Egyébként a feleségem vallási okokból nem szakította meg egyik terhességét sem. Akkor úgy gondoltuk, az öt gyerek nem lehet teher, csak az öröm forrása. Mivel munka nélkül maradtam, megpróbáltam átképezni magam, de nem sikerült. Kínlódtunk néhány évet, amikor pedig a fiam tizennyolc lett, azt mondta, próbáljuk meg a lányoméknál, külföldön. Ha sikerül, majd utánunk jönnek a többiek. A fiam szakiskolába járt, és amikor elvégezte a szakképesítéshez szükséges harmadik évet, úgy gondoltuk, megpróbáljuk a lányoméknál. Azzal viszont nem számoltam, hogy az itteni útlevéllel csak meghatározott ideig tartózkodhatunk ott. A másik gond pedig az volt, hogy a vejem nem akart kockáztatni miattunk, így hát egyszerűen megtiltotta, hogy feketén munkába álljunk.

Három hónap múlva visszajöttünk. Az alatt az idő alatt mi ketten — főleg sövény- és fűnyírással — nagyjából 1500 eurót kerestünk, ezzel a pénzzel tértünk haza. Azt viszont nem tudtam, mi legyen a következő lépés. Csaknem egy évet vártam, mire megkaptam a magyar állampolgárságot. A család ekkor úgy döntött, hogy előbb én megyek ki, később pedig a többiek. Ausztriában próbálkoztam. Ez az EU-s ország azonban sajnos túl közel van hozzánk, ezért rengeteg hazánkfia él ott, aki mind mestere az átverésnek. Hat hónapig dolgoztam egy építkezésen, melyen egy dél-szerbiai atyafi volt a munkavezető. A fél év alatt mindössze 700 eurót kaptam, a többivel még most is tartoznak nekem. Egy munkásszállóban laktam, egy ágy volt az enyém, és a munkavezető szerint ezért havonta 900 eurót kellett fizetnie. De nem csak én jártam így. Továbbálltam, és egy bécsi étteremben helyezkedtem el mint konyhai kisegítő. Viszont a tulajdonos ott is itteni származású volt, és a korábbi történet is megismétlődött. Másfél évet kihúztam Ausztriában, majd hazajöttem — két bőrönddel meg néhány száz euróval. Igaz, időközben olykor-olykor sikerült valamennyit a családnak küldenem.

Egy hónappal a hazatérésem után szívinfarktust kaptam, és kórházba vittek. A kamenicai műtét költségeit nem tudtam fedezni, így most gyógyszereken élek, ameddig nem kapok új rohamot. Be vagyok jelentkezve a munkaközvetítőbe. Amikor legutóbb jártam ott, elmeséltem a kálváriámat a velem foglalkozó hivatalnoknak, aki erre csak ennyit mondott: hát, bizony, így járnak azok, akik feltépik a gyökereiket, és hátat fordítanak a hazájuknak! Ezután megkérdeztem tőle, mivel „öntözzem” a hazafiasságom gyökereit, hogy pénzt tudjak belőle teremteni — merthogy a családtagjaimnak elég rossz szokásaik vannak: mindennap szeretnének enni, néha mosakodni is, ha pedig ki tudnám fizetni a villanyszámlámat, akkor talán még tévézhetnének is esténként. Erre nem kaptam választ, de nem is vártam... A sorstörténetem tanulsága, hogy az itthon „felelőtlenül” feltépett gyökerek gyorsan elszáradnak, idegen földben pedig nem indulnak fejlődésnek.