Beszélgetés Sipos Julianna kishegyesi nyugalmazott testnevelő tanárral a pedagógusok napja alkalmából
Az én szememben akkor nő meg egy tanár ,,becsülete'', akkor válik igazi tekintéllyé a pedagógus, ha egykori diákjai a szívükbe és emlékezetükbe zárják. Alkalmi interjúalany után kutatva így ajánlották figyelmembe a volt tanítványok Sipos Julianna testnevelő tanárnőt és volt osztályfőnököt, aki mellesleg még ma is serényen dolgozik azon, hogy népszerűsítse és megszerettesse az egészségmegőrző testmozgást - a felnőttekkel.
- Bennem egyáltalán fel sem merült a kérdés, hogy mi leszek, ha nagy leszek - kezdi vázolni pályafutását vendéglátónk, aki friss epeműtéte ellenére is ragyogó, életvidám mosollyal fogad bennünket. - Mivel hadilábon álltam a matekkal, tudtam, hogy a szabadkai tanítóképzőbe iratkozom -- mondja nevetve, aztán hozzáfűzi:
- Komolyra fordítva a szót... Negyedikes korom óta rendszeresen kézilabdáztam (akkoriban nagyon erős csapata volt Kishegyesnek!), és amikor felépült a faluban a medence, az úszóedzések is életem részévé váltak. Noha a nyelvek is érdekeltek, Csúz János tanító bácsi sugallatára mégis a szabadkai tanítóképzőt választottam, mert ott már Ladóczky János kezei alatt fejlődhettem tovább, s válhattam a Spartak klub tagjává. Mivel Kishegyesen akkor még nem volt testnevelő tanárnő (a tanítóképzőben pedig még nem volt szakosítás), az is gyorsan egyértelművé vált a számomra, hogy folytatnom kell a tanulmányaimat, annál inkább, mert ösztöndíjat is kaphattam, s ez esetemben nem volt mellékes, hiszen szegény családból származom. Édesapám a szikicsi malomban dolgozott, édesanyám pedig háziasszony volt. ,,Késői költés''-ként születtem meg, és maradtam egyetlen gyermekük.
- Milyen fordulatot hozott az életében Újvidék és a testnevelési főiskola?
- Hogy őszinte legyek... A szabadkai tanítóképző nekem olyan jó alapokat adott, hogy a főiskolát játszi könnyedséggel vettem. Nagyszerű oktatóim, nevelőim voltak, és a módszertani tudnivalókat én már itt elsajátítottam. Szabó Erzsébet tornatanárnőnket például nagyon kevesen kedvelték, mert sokat kiabált, de én ma is hálával gondolok rá, hiszen tőle úgy megtanultam a bukfenc, a cigánykerék (és hogy ne soroljam tovább!) tanítási módszertanát, amivel a többiek a főiskolán igencsak sokáig küszködtek. A negyedik-ötödik évünk pedig rendszeres hospitálással telt el, tehát remek pedagógusoktól leshettük el az órák felépítési módját és egyáltalán a gyerekekkel való bánásmódot. A főiskola tehát inkább a szakképesítés, a diploma végett volt fontos a számomra, mert pályámat nem osztálytanítóként, hanem testnevelő tanárnőként kezdhettem el 1970-ben, az ,,anyaiskolámban'', Kishegyesen, és 35 év után innen mentem nyugállományba 2006-ban.
- Mint osztályfőnök hány nemzedéket kísért ki? Kik maradtak meg az emlékezetében?
- Ha jól számolok, akkor nyolc generáció nőtt fel a kezem alatt. Mindegyikhez fűznek valamilyen emlékek. A 60-as nemzedékkel kezdtem a pályámat, a 77-esek voltak a legvagányabbak. Jaj, de sok borsot törtek némely tanárok orra alá, de én mintaórákat tarthattam volna velük! Egeret dugtak a történelem szakos fiókjába, a naplóban jegyet hamisítottak matematikából... De ahogy véghez vitték ezeket a csínytevéseket, rögtön szaladtak hozzám, és mindent bevallottak. Aztán együtt izgultunk, mi sül ki az egészből, mert megígértem nekik, hogy nem árulom be őket. Így igaz, cinkostársuk lettem, nem veszíthettem el a bizalmukat. Persze a ballagás után már elmeséltem a kollégáknak a dolgokat, és jókat kacagtunk... A 69-es nemzedék volt a legerősebb, az osztály háromnegyede egyetemi végzettséget szerzett. A 2000-ben érettségizők, a ,,néptáncos brigád'', szinte valamennyien a Rizgetős tagjai úgy a bőröm alá bújtak, hogy a lányok még nyolcadikos korukban is az ölembe ülve mesélték el élményeiket...
- A rossz tanulók éppúgy jó szívvel emlegetik, mint az eminensek. Mi volt a titka? Mivel szelídítette meg őket?
- Nincs itt semmiféle titok. A gyerekeket szeretni kell. És én imádtam őket. Mint minden embernek, nekem is voltak a magánéletemben válságok, mélypontok, de ha bementem a tornaterembe, minden problémámat a küszöbön hagytam. A gyerekek gyógyítottak ki minden búból-bajból. Persze az igaz, hogy amikor megkaptam egy osztályt, rögtön rövidre fogtam a kantárszárat, hogy ne szaladjon szét a ménes, de később fokozatosan lazítottam is a szorításon. Aztán mivel tornatanárnőként nemigen jutott idő a szóbeli kommunikációra, különféle kirándulásokat szerveztem, s azokon közelebbről megismerhettem őket. Kerékpártúrák, szánkózások, sátorozás a Kaszálón, sütés-főzés nálam az udvarban..., ezek mind nagyon szép emlékek maradtak. A hatodik osztályosokat rendszeresen vittem egyhetes sátortáborba Vrdnikre, Topolyára, ahol medence volt, hogy megtanítsam úszni őket. Nyaranta nevelőként dolgoztam a Kekec gyermeküdülő Sveti Martin-i központjában, télen síoktatóként kísértem őket ide-oda, évközben a tanítási óráimon kívül a kézilabdázókkal foglalkoztam - egyszóval nálam a gyerekekkel való törődés nem fejeződött be évzáráskor vagy a csöngetéssel és a szünetekkel. A munka mindig örömet szerzett, de aztán a jóba is belefáradhat az ember. Meg a helyünket is át kell adni a fiataloknak.
- De amint hallottam, nyugdíjasként sem ül tétlenül. Testnevelő edzéseket, rekreációs órákat tart a felnőtteknek...
- Valamikor 15 évvel ezelőtt pattant ki az agyamból ez az ötlet, és az akkori iskolaigazgató jóvá is hagyta. Nőknek szerveztem meg, kismamáknak, családos fiatalasszonyoknak, középkorúaknak, de végeredményben nincs korhatár. Ez nem aerobik, hanem egészségmegőrző, kondicionáló testedzés. Amíg tart a tanítási év, mi is hetente kétszer összejövünk. Aztán ez alapot nyújt a további ismerkedéshez, barátságkötéshez is.
- Nem hiányzik az iskolai zsibongás?
- A zaj nem, de hogy reggel elinduljak valahová, elmenjek a boltba, a trafikba, a postára, az szinte kötelező. Az idősebb fiam és a három unoka Magyarországon él, az itthon maradt fiatalabb fiamnak még nincs családja, a férjem meghalt... Tehát mi tagadás, néha magányosnak érzem magam. Régebben utazgattam, meg magam is szerveztem külföldi városnézéseket a Domus utazási iroda révén, de ebben a mai szegénységben ez is elmaradt. Vettem hát komputert, és esténként csevegek a világban szétszórt barátaimmal, tanítványaimmal, levelezgetek, meg sokat olvasok. Mivel a térdem is kezd csikorogni, úgy látszik, ez a végső figyelmeztetés - odafentről! - , hogy most már tényleg pihennem is kell.