Nem szeretem az igazságtalanságot, a szakmaiatlanságot, a dilettantizmust, a butaságot, a „valakit valami okból valamilyen posztra helyezést”. Néha abba a tömegbe tartozom, amely lenyeli a sok rosszat, mert tehetetlennek érzi magát, és úgy látja, hogy csinálhatna bármit, semmi sem változna. Valóban semmi. De vannak dolgok, amelyek elgondolkodtatnak. Vannak dolgok, amelyekért képes volnék utcára vonulni. Vannak dolgok, amelyeket nem hagyhatok szó nélkül. És ez általában a kultúrában tapasztalható igazságtalanság, politikai befolyásolás területét érinti. (Sajnos ez az a terület, amelyért a legkevesebb ember vonulna ki tüntetni. Kit érdekel a kultúra? Kultúra? Vannak ennél fontosabb dolgok is. Pedig sajnos éppen itt kezdődik minden.) És nemrég megint történt valami, amiről nem lehet nem szólni.

Lehet, hogy már a füstje is elszállt a széllel, s azt érezzük, hogy legalább ezer éve történt. Engem, Szabadkán élő, kultúrát, filmeket, mozit szerető embert viszont azóta nem hagy nyugodni az a tény, hogy valakit valamiért (s itt mindenki tudja a választ a miértre) már megint egy intézmény élére állítanak. Kulturális intézményről beszélünk. Egy moziról. Az a bizonyos illető, aki egy ideig (egy évig) a kinevezett vezetője lesz, nem a kultúra területéről érkezik. Még csak nem is a közeléből. Ő a Megatrend (beszédes név) magánegyetem zombori kihelyezett tagozatán biogazdálkodásból, ugyanennek az egyetemnek a zaječari tagozatán pedig menedzsmentből szerzett oklevelet. Ezzel nem is volna baj. Lehet, hogy titokban filmofil. Lehet, hogy naponta legalább két filmet megnéz, s emellett még a menedzsmentben is jártas. Sőt, az is meglehet, hogy titokban rendezői ambíciói vannak. De sajnos éppen az ő kinevezése kapcsán hangzott el, hogy „a művelődés területe semmilyen képzettséget nem igényel”.

Mit jelent a képzettség ebben az esetben? Egyfajta iskolázottságot? Vagy valamit, amit a neveléssel magunkba szívunk? Nem tudom. Mindenesetre ez egy elég meredek kijelentés. Egyrészt. Másrészt viszont lehet, hogy elfogadnám ezt az állítást, ha arról volna szó, hogy az intézmény élén van egy igazgató és mellette egy művészeti vezető, aki összeállítja a kulturális programot, és akire az igazgató hallgat is. Az igazgató előteremti a pénzt, a művészeti vezető pedig összeállítja a minőségi programot. De itt nem erről van szó. Legalábbis első látásra és hallásra semmiképp. Itt egyetlen munkahelyről van szó, nem kettőről. Egy kis moziról van szó. S ha itt kezdődik, hol folytatódik mindez?

Eddig tartott az írás utópisztikus, sztereotipizáló része. És most jöjjön a zárszó, az optimizmus: Kérlek, Istenem, legyen most úgy, hogy nem nekem van igazam, s továbbra is működni fog a város egyetlen művészmozija, melynek programja színesebb lesz, mint valaha. Ebben az esetben én leszek Szabadka legboldogabb embere.