Grönland az elmúlt időszakban a nagyhatalmi verseny egyik fontos színterévé vált. Donald Trump korábban Grönland megszerzéséről beszélt, az Egyesült Államok azonban tulajdonjog nélkül is fontos pozíciókhoz juthat. A háttérben a biztonságpolitika mellett a kritikus nyersanyagok, a külföldi beruházások és az Északi-sarkvidékért zajló gazdasági verseny is meghatározó.

Dornfeld László

* Első látásra ez biztonságpolitikai megállapodás. Mekkora a gazdasági jelentősége?

– Grönland kapcsán elsődlegesen valóban biztonságpolitikai megállapodásról beszélünk, de ennek gazdasági jelentőségét sem szabad lebecsülni. Aki hosszú távon határozza meg egy ilyen stratégiai térség biztonsági kereteit, az óhatatlanul befolyásolja azt is, hogy kik és milyen feltételekkel ruházhatnak be ott. Különösen fontos ebből a szempontból, hogy a megállapodás már az érzékeny külföldi beruházások kérdésére is kiterjed. Egyszersmind ezt nem nevezném valamiféle amerikai gazdasági gyarmatosításnak: például a katonai létesítményekhez kapcsolódó szerződéseknél előnyben kell részesíteni a grönlandi vállalkozásokat, ha megfelelőek.

* Donald Trump korábban Grönland megszerzéséről beszélt. Mit nyerhet most az Egyesült Államok anélkül, hogy a sziget a tulajdonába kerülne?

– Szerintem itt érdemes felidézni, hogy Trump Grönland-stratégiáját és bombasztikus bejelentéseit annak idején rengeteg kritika érte. Sokak számára túlzónak, diplomáciailag szükségtelenül konfrontatívnak tűnt az, hogy egyáltalán Grönland megszerzéséről beszélt, különösen úgy, hogy a terület a NATO-tag Dánia része. Ez nagyon trumpi tárgyalási módszer. Gyakran egy rendkívül magas, első látásra akár irreálisnak tűnő igénnyel indít, ezzel megváltoztatja magának a tárgyalásnak a kereteit, majd végül ennél jóval szűkebb kompromisszumot köt. Ebben az esetben Grönland nem lett amerikai terület, viszont Washington bővítheti katonai infrastruktúráját, két új védelmi körzettel erősítheti jelenlétét, és hosszú távú pozíciókat szerezhet a térségben. Maga a megállapodás ráadásul nem tartalmaz lejárati időt. A lényeg tehát az, hogy egy nagyhatalomnak nem feltétlenül kell birtokolnia egy területet ahhoz, hogy annak stratégiai előnyeiből részesüljön – ez a fajta gondolkodás egyébként is jellemző az olyan tengeri hatalmakra, mint az Egyesült Államok. Washington most a területszerzés politikai, diplomáciai és pénzügyi terhei nélkül jut hozzá azoknak az előnyöknek egy jelentős részéhez, amelyek miatt Grönland egyáltalán ennyire felértékelődött számára. Trump támogatói ezért arra mutathatnak rá, hogy a sokat bírált tárgyalási stratégia végül kézzelfogható eredményt hozott, kritikusai viszont továbbra is felvethetik, hogy ugyanez az eredmény kisebb diplomáciai konfliktussal is elérhető lett volna.

* Grönland jelentős ásványkincsvagyon, köztük ritkaföldfémek birtokában van. Mennyire szól a megállapodás ezek megszerzéséről és a Kínától való függőség csökkentéséről?

– Közvetlenül kevésbé, közvetve annál inkább. Maga a megállapodás nem ad az Egyesült Államoknak bányászati koncessziókat, nem osztja fel a grönlandi lelőhelyeket, és nem tesz lehetővé kizárólagos amerikai hozzáférést a ritkaföldfémekhez. Viszont létrehoz egy olyan stratégiai keretet, amely jelentősen megnehezítheti, hogy kínai vagy más rivális szereplők ellenőrzést szerezzenek érzékeny, grönlandi beruházások felett. Ez azért fontos, mert Grönland geológiai adottságai valóban kiemelkedőek: az Amerikai Geológiai Szolgálat 2026. évi összesítése mintegy 1,5 millió tonna ritkaföldfém-tartalékról tesz említést, miközben a nyugati országok továbbra is erősen függnek a kínai ellátási láncoktól. A fontos fenntartás az, hogy egy lelőhely megléte és egy gazdaságosan termelő bánya üzembe helyezése között akár hosszú évek is eltelhetnek.

* Az Egyesült Államok beleszólást kaphat bizonyos külföldi beruházásokba Grönlandon. Miben nyilvánulhat ez meg a gyakorlatban?

– Itt érdemes pontosan fogalmazni, mert nem arról van szó, hogy Washington általános vétójogot kap minden grönlandi beruházás fölött. A megállapodás szerint a NATO-n, a NATO partnerországain és az Európai Unión kívüli államok vagy befektetők nem szerezhetnek ellenőrzést, jelentős befolyást vagy érzékeny, nem nyilvános információkhoz való hozzáférést bizonyos stratégiai ágazatokban, ha az nemzetbiztonsági kockázatot hordoz magában. A szűrést Grönland végzi a saját szabályai alapján, Dániával együttműködve, de ennek során az amerikai hatóságokkal is szoros konzultációt ír elő a megállapodás. A gyakorlatban ez például egy kínai állami hátterű bánya-, kikötő-, távközlési vagy más kritikus infrastruktúra-beruházás esetében lehet nagyon fontos.

* Milyen gazdasági előnyökkel járhat Washington számára az erősebb grönlandi és északi-sarkvidéki jelenlét?

– Itt szerintem hosszabb távon kell gondolkodni. Az Északi-sarkvidék egyszerre válik egyre fontosabbá katonai, nyersanyagpiaci, közlekedési, energetikai és kommunikációs szempontból. Grönland pedig földrajzilag ennek az egész térségnek az egyik kulcspontja: ott vannak a kritikus ásványkincsek, a műholdas és a rakétavédelmi infrastruktúra, valamint az északi-tengeri hajózási útvonalak jelentősége is növekedhet. Az amerikai előny ezért nem pusztán abból áll, hogy hány dollár értékű üzletet kötnek jövőre, hanem abból is, hogy Washington hosszú távon jelen van ott, ahol a következő évtizedekben jelentős gazdasági és stratégiai verseny zajlik majd. Ez klasszikus nagyhatalmi gondolkodás: előre bebiztosítani a pozíciókat, nem akkor kapkodni utánuk, amikor már mindenki más megérkezett.

* Az Európai Unió is jelentős összegeket fektetne Grönlandba. Kialakulhat beruházási verseny az EU és az Egyesült Államok között a szigetért?

– Bizonyos értelemben igen, de ezt inkább transzatlanti gazdasági versenynek nevezném, mint klasszikus geopolitikai szembenállásnak. Az Európai Unió szeptemberben 200 millió eurós új csomagot jelentett be 2026–2027-re, egyebek között kritikus nyersanyagokra, energetikára és digitális összeköttetésekre, 2028 és 2034 között pedig a bizottság már 530 millió eurós grönlandi kerettel számol. Érdekes viszont, hogy az amerikai megállapodás beruházásszűrési rendelkezései az uniós befektetőket nem kezelik potenciális ellenfélként: az EU-tagállamok a kedvezőbb kategóriába vannak sorolva. Ezért szerintem inkább az lesz a kérdés, hogy az amerikai vagy az európai tőke tud-e gyorsabban és vonzóbb feltételekkel infrastruktúrát és helyi gazdasági kapcsolatokat kiépíteni, illetve bányászati beruházásokat megvalósítani. Az Egyesült Államok és az EU bizonyos területeken egymással versenyezhetnek, miközben abban alapjában közös az érdekük, hogy a stratégiai ágazatok ne kerüljenek kínai ellenőrzés alá.