„Uram! / Nézz le a magasból, / Csodáld ezt a tájat! / Hol üde szellő borzol / minden kis fűszálat.” Bodnár Éva felvidéki költőnő megzenésített versének kezdősorai ezek, melyeket már napok óta dúdolgatok.
Újra- és újrakezdve, bármit is cselekednék épp idehaza az aznapi bokros teendőim közepette. Hiszek. Pontosabban: szeretnék hinni! Abban, hogy egy szép napon valóban felfogjuk mi, emberek, mi végre is vagyunk ezen a Földön. Miképpen abban az eljövendő felismerésben is — értsd jól: — szeretnék hinni, hogy igenis, szükségünk van egymásra! Annál is inkább, mert kizárólag egymás által épülhetünk. Mármint fel és tovább. Mert lefelé... Hm. Nos, lefelé már nagyon is tudunk. Szinte tökélyre vittük.
„Nézd, Uram! / A folyóparti / zöld lombok alatt / egy percre megpihen / a gondolat” — serceg tovább bennem az újabb versszak. Azt, hogy ki és mi, illetve mi végre tartja elmém rengetegében örök mozgásban ama láthatatlan gyémánttűt s a bakelitet, hiába is kérdeném. Meg nincs is kitől megkérdezzem. Hiszek. Pontosabban: szeretnék hinni! Abban, hogy emberpalántáink valóban azért tanulnak (majd) meg olvasni és írni — közöttük a legszerencsésebbek mindezt az elemitől a fakultásig tartó időintervallumban tulajdon édesszülőik nyelvén is megtehetik —, hogy utána, mármint felcseperedve, továbbra is merjenek önállóan gondolkodni, írott változatban véleményt formálni. Sőt, kérdéseket is feltenni. Jó helyen és jó időben. Azoknak, akik előtt egy cseppet sem ismeretlen az idők járása. Mi több, ez utóbbiaktól egyenes és hiteles válaszokban is reménykedve, a mindennapjaink legparányibb pórusát is átitató, örökzölden divatos maszatolások és válogatott suksükölések helyett.
„Szünetet tart a pergő idő, / És nincs eszme — / sem hatalmi erő, / mely rád kötözné / kényszerzubbonyát... / És hajtana egyre- / egyre tovább.” Gondosan összeválogatott képkockák nyomatékosítják e megidézett dal minden rezdületét. Mire ezek a sorok nyomtatásban is napvilágot látnak, egy újabb, határokon átívelő találkozó élményeivel leszek gazdagabb. Tudom. És hiszem. Pontosabban: szeretném hinni, hogy mindennek a pörgésnek valóban van értelme. Esetemben a történet — a mai, szeptember 27-ei dátumhoz viszonyítva — kereken negyvenkét esztendővel plusz az azt megelőző kilenc „előkészítői” hónappal ezelőtt kezdődött.
