Amikor rábólintottam arra a teljesen hétköznapinak tűnő mondatra, hogy ismét sorra kerültem, nekem kell megírnom a vezércikket, akkor még valóban egyszerűnek tűnt minden. Hiszen annyi dolog kavarog a fejemben, amiről úgy vélem, érdemes lenne gondolatokat megfogalmaznom. A kettős állampolgárság lehetősége, a tervezett Vajdasági Magyar Nemzeti Színházról folyó vita, egy rádióműsor, amelyben megidéztük az egykori legendás adásnak, a Szombati találkának a gárdáját, a nemrégiben megtartott irodalmi est... És ott vannak még a gondosan elraktározott képek, szinte csak villanások: a sárga levélszőnyeg nedves csillogása az esti lámpák fényében, a városháza előtt kolduló néni -- nem értem, miért jut eszembe minden elesett, segítségre szoruló idős asszonyról a nagyanyám, hiszen ő sohasem került ilyen megalázó helyzetbe --, az utakon heverő, lassan véres húscafattá váló, elütött kóbor kutyák, de még a vigasztalan ködös, szürke, nyálkás reggelek is, amikor úgy érzem, felesleges útra kelni, hiszen teljesen értelmetlen minden törekvés, tenni akarás, kitörni vágyás.
Aztán, ha a felsoroltakat újra átszűröm magamon, majd valamiért mégis félreteszem, mentő ötletként szolgálhatnának az elraktározott, ,,ezzel még foglalkozni kellene' címkével ellátott hírek. Például az arról szólók, hogy a lakóhelyemen, Zentán, az utóbbi időben mintha elszabadult volna a pokol. Az ismeretlen tettesek néhány héttel ezelőtt meggyújtották a kapucsengők műanyag részeit, majd autókat gyújtogattak, szemeteskukákat rongáltak meg, a Gimnázium faláról eltűnt a hőmérő, padokat vertek szét a vasútállomás környékén, a Népkertben ismét megkíséreltek fát lopni, de a zsákmányukat ezúttal kénytelenek voltak a sorsára hagyni, mert rádőlt a villanyvezetékre. A közvélemény természetesen a rendőrséget marasztalja el, úgy érzi, sokkal nagyobb figyelmet szentel a könnyű pénzkereseti lehetőségek kihasználásának, az új elsősegélydoboz, háromszög és hólánc keresésének, mint a bűntények felderítésének. Természetesen felbukkan az örök kérdés is, hogy ki nevelje meg a gyereket: a szülő vagy az iskola, de a felelősök között felsorakoztatják a meghosszabbított munkaidővel dolgozó szórakozóhelyek tulajdonosait is -- az utóbbi rendelkezés meghozatala volt egyébként az új városvezetőség egyik első dolga.
Aztán a legújabb és talán legdöbbenetesebb közlemény: akasztott ember holttestére bukkantak a járókelők, szintén a zentai Népkertben.
Olyan kavalkád ez, amiből nagyon nehéz választani. Miközben a témák mellett szóló érveket és ellenérveket latolgatom, rám tör a felismerés: pár nap múlva, vagyis november 28-án lesz advent első vasárnapja. Azt ugyan tudom, hogy a jeles esemény az András napjához legközelebbi vasárnapra esik, de mégis előveszem a naptárt. Amikor bizonyosságot szerzek róla, valamiféle nyugtalansággal, szomorúsággal, szorongással elegy érzés, már-már kétségbeesés tör rám. A latin eredetű adventus szó megérkezést, eljövetelt jelent, a Jézus születésére való várakozás, lelki felkészülés, a reménykedés időszaka. Ilyenkor mindennek le kellene csendesednie, de manapság az advent már korántsem olyan nyugalmas, mint amilyen egykor volt. A világháló számos információt kínál az előttünk álló hetekre, de azt bizonyára senki sem tudja megmagyarázni nekem, hogyan múlt el ismét egy esztendő. Igaz, hogy szeptember elejétől, amióta hivatalban dolgozom, kissé lelassult számomra az idő, mégis visszavonhatatlanul kopogtat a december. És mivel teltek el a mögöttem levő hónapok? Hiábavalóságokkal vagy hasznosan? Sajnálom, nekem ilyenkor mindig erre kell gondolnom, meg arra is, hogy mennyi van még hátra. Lehet, hogy butaságnak tűnik, de számomra mégsem az. Mert félem az elmúlást. Igen, éppen most, amikor a születésre várunk, és ráhangolódásként lassan készíteni kezdem az adventi koszorú kellékeit. A zöldet, ami a termést, a megújulást jelképezi, valamint az arany és piros szalagokat vagy gyertyákat, mert azok jelentik az életet és a fényt.