Frida — szenvedély és szenvedés

Frida — szenvedély és szenvedés

​​​​​​​„Remélem, hogy boldog lesz távozásom, és remélem, hogy soha nem térek vissza” — olvasható a budapesti Magyar Nemzeti Galéria Frida Kahlo-kiállításának végén.

Az idézet a festőnőtől származik, elolvasása után pedig a látogatók félmosollyal a szájuk sarkában, egyet-kettőt bólintva a fejükkel lépnek ki a múzeum kiállítóteréből a sok szomorúan szép kép után. Én is vidáman lépek ki, és úgy érzem, újra visszatérnék megnézni ennek az izgalmas, kultikussá vált festőnőnek az alkotásait.

Budán vagyunk. Óriási sor kígyózik Savoyai Jenő és lovának szobra körül, pedig a kiállítás már július 6-a óta megtekinthető. Egy óra várakozás után jutunk be az épületbe, azaz lépünk be Frida világába. Más helyzetben ennyi várakozás után már nyafognék, most azonban azt érzem, az élmény megéri az álldogálást. Egy erős nő, egy igazi ikon ő, akit a világ minden táján imádnak. Mert mindenki ismeri Frida Kahlót.

A fején virágkoszorút viselő, tarka ruhás, kendőbe csavart, összenőtt szemöldökű  mexikói festőnő élete nem volt fenékig tejfel. Édesapja őt tartotta gyermekei közül a legtehetségesebbnek, így a lány már gyermekkorától kezdve különféle művészeti ágakkal ismerkedhetett, s — ami nem volt jellemző — aktívan sportolt is. Orvosnak készült, aztán tizennyolc éves korában jött az a bizonyos busz, azaz a számára végzetes baleset, melyben a kapaszkodórúd keresztülszúrta, szinte felnyársalta a fiatal lányt, gerince több ponton eltört, a medencéje sérülése miatt később háromszor vetélt el. Az orvosok nem is akartak vele foglalkozni, annyira reménytelennek tűnt a helyzete, de végül megmenekült. Hosszabb időre ágyba kényszerült, s ekkor kezdett el festeni. Testi fájdalmai vetülnek a vászonra, kavarognak rajta a színek és a formák.

A kiállítás egy zöld, virágos szobában indul, ahol szó szerint Frida fogad bennünket, egy néhány másodperces videofelvételről mosolyog a belépőre. Életrajzi és történelmi adatok olvashatóak a falon, egy-két fotóval kiegészítve. Érdekes mindezt végigolvasni, már csak a párhuzamok, a tények és néhány archív fénykép miatt is. Az egyik ikonikus alkotása fogad bennünket már rögtön az elején, egyik személyes kedvencem, a Törött oszlop című önarckép, ahol gerincét jón oszloppal ábrázolja, mely éppen repedezik, illetve darabokra törik. Testét csupán egy abroncs tartja össze. Az arc itt is, mint majdnem minden képén, rezzenéstelen, érzelmek nem olvashatóak le róla, de könnyek áztatják, a fájdalmat ez jelöli. Sok festménye szól a fájdalmáról, legyen az testi vagy lelki szenvedés. A tárlaton A fájdalom poézise címet viseli az ebből született alkotásokat bemutató rész.

„Két súlyos balesetem volt életemben. Az egyik a busz, a másik Diego” — állnak a falon Frida szavai.

Külön teremben követhetjük végig a Diego Riverával való szerelmi szálat, illetve az ebből született képek némelyikét. Frida halálosan beleszeretett a nála sokkal idősebb festőóriásba, s húszévesen hozzá is ment. A férfiról később kiderült, hogy lépten-nyomon megcsalta. Viszont a legfájdalmasabb késdöfést az okozta Frida szívében, hogy férjura saját testvérével, Cristina Kahlóval is megcsalta (ez egy időre véget is vetett házasságuknak, később azonban újra egybekeltek).

A Csak néhány apró késszúrás című képen egy elégedetten mosolygó férfi áll az agyonszurkált felesége mellett, az iróniát pedig elnyomja a durva üzenet, melyet az alkotó azzal nyomatékosított, hogy a festmény keretét is megszurkálta. Félelmetes látni a késnyomokat a képkeret vérvörös pacáin. Frida szenvedéseit csak tetézte, hogy noha háromszor is teherbe esett, néhány hónap után mindig elvetélt. A gyerek utáni sóvárgását, a vetélések szörnyűségeit több festményén is ábrázolja, a kiállításon a Henry Ford Kórház című alkotása mutatja be ezt talán a legkeményebben.

A szerelmeinek szentelt teremben filmezni is leülhetünk egy picit, Frida leveleit, naplóbejegyzéseit hallgatjuk (magyarra fordítva), az archív felvételeken Frida és Diego mosolyog, egy másikon Trockijt és feleségét látjuk, amint látogatóba érkeznek a festőházaspárhoz. Frida és Diego több hírességet is vendégül látott, többek között Nelson Rockefellert, Szergej Eisensteint, André Bretont, valamint a már említett, egyébként Frida kommunista hősét, a száműzetésben bujkáló Leon Trockijt és feleségét, Natalja Szedovát is. Frida viszonyt is kezdett Trockijjal, nem tudni, hogy bosszúból vagy rajongásból-e, mindenesetre Trockij megőrült a festőnőért.  

Válása után Frida elköltözött Diegótól, majd számos férfi és női szeretővel vigasztalódott, az egyik legfontosabb közülük Muray Miklós volt. A magyar származású fotóshoz és vívóbajnokhoz magyarul írt levelet is kiállították a nemzeti galériában. Frida leghíresebb fotóportréit Muray készítette. Később szakítottak, hiszen Frida nem volt hajlandó hozzámenni, viszont a festőnő haláláig jó barátok maradtak.

„Diego a kezdet, Diego az építő, Diego a gyermekem, Diego a vőlegényem, Diego a festő, Diego a szeretőm, Diego »a férjem«, Diego a barátom, Diego az anyám, Diego az apám, Diego a fiam, Diego = én, Diego a Világegyetem, Sokféleség az egységben.” Frida és Rivera nem csak szerették egymást, szellemi és művészi társak is voltak, így ismét összeházasodtak, de egy házassági szerződésben kikötötték, hogy nem lesz köztük testi kapcsolat, azaz nyitott házasságban fogják folytatni életüket. A kettejük egységét Frida több képén is ábrázolta, a tizenötödik házassági évfordulójukra készített festményen például Diego és a saját feje szinte összeforrnak. 

A tárlat utolsó előtti részén kaptak helyet Frida természettel kapcsolatos alkotásai. Csendéletek, növényvilág, gyümölcsök. Mind-mind fantáziakép, álomkép, ám ezek sem szólnak másról, mint a festőnő fájdalmáról és érzelmi világáról. Ilyen például a szívet, kaktuszt és magzatot ábrázoló alkotás is, melyet nem hiszem, hogy túl kellene magyaráznunk.

Ha már Budapesten látható a kiállítás, a kurátorok nem mehettek el a festőnő — egyelőre még megkérdőjelezett — magyar ősei mellett sem. A festőnő ugyanis halála előtt gyakran emlegette, hogy felmenői között magyarok is voltak. Szeretett az Aradról Németországba vándorolt szüleiről mesélni, egyik festményén a Németországból Mexikóba költözött apját „magyar—német származásúnak” nevezte. A magyar eredetre még nincs bizonyíték, de a kutatások folyamatosak, aztán pedig ki tudja, még az is meglehet, hogy kiderül: Frida ereiben valóban csörgedezett egy kis magyar vér is.

A kiállítás végén a Fridamánia foglalkozik az alkotó személyét övező kultusszal, s ugyanitt látható négy magyar művész alkotása is, akire a festőnő munkássága igen nagy hatással volt. Frida a halála után lett igazán híres, köszönhetően az 1970-es évek feminista mozgalmának. Bátorsága sok nőt inspirált, köztük hírességeket (Madonnát, Amy Winehouse-t) is, öltözködésével pedig ruhatervezőket ihletett meg.

Frida Kahlo 1951-ben végleg kerekesszékbe kényszerült, 1953-ban amputálták a lábát, onnantól kezdve fájdalomcsillapítókon élt, s állandó ápolásra szorult. 1954-ben készítette el utolsó festményét, egy dinnyéket ábrázoló csendéletet egy felirattal: „Viva la Vida” (Éljen az élet), majd meghalt. Valószínűleg öngyilkos lett, bár erre sincs bizonyíték.

Élőben látni ecsetének vonásait valóban különleges élmény volt. Szeretem ezt a bizsergető érzést, mely egy kiállítás képeit nézegetve tölt el. Odaképzelem a vászon elé a művészt, ahogy ágyában/szobájában/kertjében/udvarában/műhelyében ülve fest. Látni vélem Frida ecsetvonó mozdulatait. Határozottság, szenvedélyesség, fájdalom. Jó volt belemerülni a portréképek hátterében kúszó indákba, beleolvadni Mexikó színeibe, belenézni egy majmocska szemébe, felülni a buszra...

A kiállítás november elejéig még megtekinthető, úgyhogy ha arra járnak, kedves olvasóink, semmiképp se hagyják ki! S a rumos kókuszgolyó is isteni a nemzeti galéria büféjében.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Lerakódás
Képzőművészet
  • Terék Anna
  • 2018.09.13.
  • LXXIII. évfolyam 37. szám
Facebook

Támogatóink