Fotósgondok és -örömök

Fotósgondok és -örömök

Néha alig várom, hogy kezembe vegyem a gépet, állítgassam az ISO-t, közelítsek és távolítsak a zoommal, vadásszak az utcán, mint egy ragadozó. Néha pedig alig várom, hogy letehessem, mert annyira rossznak érzem magam, hogy minden kattintás fáj.

Olyan is van, hogy sajnálom, hogy nem volt nálam a gép, mert egy tökéletes kép jött elém. Vagy gyűlölöm, mert több ezer kiló van a hátamon, de még sincs mit fotózni. Ilyenkor haragszom is magamra, hogy nekem is egy iPhone-t kellene vennem, és azzal fotóznom, mint mindenki másnak, aztán leszidom magam, amiért iPhone-on jár az eszem. A teleobjektív nélkül féllábú rókának érzem magam. Szeretném, ha még erősebb gépet vehetnék, mellé pedig remek lencséket.

Ha több hét múlik el fotósmunka nélkül, nem tudok mit kezdeni magammal, viszket a tenyerem, felém kacsint/kattint a gép, keresem a képet a szobában, az udvaron, az utcán, pörög az agyam.

A legrosszabb, ha egy olyan eseményről kell tudósítanom, amelyre nincs kedvem elmenni. Ilyenkor aztán fotózhatok, amennyit csak akarok, készülhet több száz kép, egyik sem lesz jó. Mintha minden menekülne a fotóról, a rosszkedvem elől. Rossz a szög, mely máskor mindig jó szokott lenni, nem jók a színek, elfolyik minden. S a kukába dobnám a laptopot és a fényképezőgépet. Lehet, ezt nevezik amatőrizmusnak, hiszen egy profi fotós nem a kedve szerint készít jó vagy rossz képeket. Vagy igen?

A lagzi és a csoportkép a fotós halála. Minden ilyen alkalommal egy picit én is belehalok. És még csak ezután érkeznek a kommentárok, melyek persze soha nem a fényképre vonatkoznak, hanem arra, hogy egy-egy személy milyen lett rajta. A fotót még mindig nem kezelik a helyén. Egyértelműnek veszik, hogy ha valahol fényképezel, az eredmény mindenki tulajdona. Hát nem. S győzködnek: mennyire jó lesz, ha fent lesz a honlapjukon a fotód a neveddel, milyen jó reklám. Nekem nem kell reklám. Nem ezért csinálom.

No de azért ott vannak azok a nagyon-nagyon ritka pillanatok, amikor sikerül egy igazán jó képet lőni, melyre büszke vagy. Ilyesmi valóban ritkán esik meg, de megéri kivárni. Amikor már a fényképezőgép pici képernyőjére pillantva tudod, hogy na ez jó lett! De még ki kell várni, hogy hazaérj, s a számítógépen teljes nagyságban és harci díszben lásd, majd megnyugodj, hogy nem életlen, csak egy picit kell javítani a kontraszton, és ott A KÉP. Ez az érzés egy adrenalinbomba. Ezért érdemes végigfotózni olyasmit is, amihez semmi kedvünk. Ezekért a szívdobogásos pillanatokért. Aztán az ember egyre maximalistább lesz, s egyre ritkábban történik ilyen, de megtörténik.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

A terapeuta
Heti Jegyzet
Árhullám
Heti Jegyzet
Facebook

Támogatóink