Forradalmi irónia

Forradalmi irónia

1976-ban látott napvilágot Danilo Kiš regénye, a Borisz Davidovics síremléke — Hét fejezet egy közös történetből.

Hogy a szülés milyen volt, azt nem tudhatjuk, viszont szegény regénygyermeket rögtön ezután elkezdte széttépni a kritika és az iránta rajongók tábora. De a végén szülőapja győzött, a regény sikeres lett, több nyelvre lefordították, és most az Újvidéki Színház is műsorára tűzte.

Az előadás egy jellegzetes nyelven szólal meg, és nincs szükségünk fordítóra, szótárra, hogy megértsük. Az ironikus képek, a meglepő mozzanatok végigkísérik a jeleneteket. Benyúl egy kéz a semmiből, szőnyegbe csavarják a híres szopránt, és jól odarúgják néhányszor a falhoz, telefonon civil beszélgetést folytat a jelenet közepén Krizsán Szilvia (ami annyira meglepő, hogy egy picit túlzásnak is tűnik), és sorolhatnánk. A kezdőjelenet egy temetés, nyilván mindenki sejti, kit temetünk. Boriszt. Vagy mégsem? Ez a második halála? Vagy az első? Hiszen születési dátuma kérdéses, kettő is van belőle, így természetesen meghalnia is kétszer kell. Klasszikus keretes szerkezettel operál az előadás, a végén szintén Borisz temetésen vagyunk, de nem ismétlést látunk, hiszen két halála van annak, aki kétszer születik meg. Az előadás elején azonban még nem tudjuk azt, amit az utolsó jelenetben már igen, hogy a sír körül álló emberek is — azaz a gyászoló társaság minden tagja — halott.

Borisz Davidovics forradalmár. Egy lázadó. Csak éppen még senki sem látta. Senki sem ismeri, csak hallott róla. De létezik. Mindig éppen máshol szítja a tüzet és máshol üvölti szét a forradalom eszméit. Felesége a hófödte orosz városban egyre várja. Szintén gyönyörű képi kompozíció Elor Emina arca előtt a szitából lassan hulló hó, melyet László Judit, a híres szoprán néha egy-egy apró fuvallattal hófúvássá görbít.

Sokszor nevetünk. Sokszor szomorodunk el.

Leginkább talán a képek és a zene maradt meg bennem, s az a sajátos hangulat, amely az egészet végigkísérte. Különösen tetszett a zenei világa. Szívesen hallgatnám egyik-másik motívumot a színpadon kívül is.

Kedvenc jeleneteim egyike, amikor a csapat különféle egyszerű tárgyak segítségével szinkronizálja, azaz tölti meg hanggal, zenével, zörejjel a Borisz Davidovics történetét mesélő Krizsán Szilvia monológját.

Danilo Kiš novelláskötetét az Újvidéki Színház felkérésére a zentai származású Verebes Ernő írta át színpadra (aki jelenleg a budapesti Nemzeti Színház dramaturgjaként dolgozik), illetve a macedón Aleksandar Popovski rendezte. „Az érdekelt, hogy a társadalmunk hogyan látja a forradalom fogalmát azután, hogy átéltünk egy bombázást” — mondta a rendező.

Szereplők: Krizsán Szilvia, Crnkovity Gabriella, Elor Emina, Ferenc Ágota, Giricz Attila, Gombos Dániel, Huszta Dániel, Kőrösi István, László Judit, Mészáros Árpád, Német Attila, Pongó Gábor, Sirmer Zoltán. A zenét Marjan Nećak írta, a koreográfia Ista Stepanov, a díszlet Aleksandar Popovski, a jelmez pedig Snežana Pešić Rajić munkáját dicséri.

Az orosz forradalom 100. évfordulóján elgondolkozunk (elgondolkozunk?), hová is lettek a nagy forradalmak, miért törnek derékba manapság az ilyen irányú próbálkozások. Talán azért, mert eleredt az eső, s a fenének van kedve a hideg, nyirkos időben az utcán skandálni, vagy azért, mert el sem kezdődtek igazán. Mert mi is az igazi, klasszikus forradalom? Tűzben égő, kritikus néptömegek az utcán, akik mindenre készek az elveikért, akik megunták a hallgatást, s akiknek nem tetszik a hatalmi rendszer működése. Akik nem adják fel, amíg tervüket sikerre nem viszik. S ilyenből azért mostanában elég keveset látni mifelénk. Hogy ez dicséretes vagy sajnálatos-e, azt mindenki döntse el magában. Vagy keresse meg Borisz Davidovicsot, mert lehet, hogy meg sem halt.

Képgaléria

Cikkünk további képei

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

„Mostanában kevesebb prózát írok”
Irodalom
Tuvalu, avagy a süllyedés poétikája
Irodalom
Facebook

Támogatóink