Bizonyos kutatások szerint egy középkori átlagos jobbágy fizikai teljesítménye a mai élsportolókéval is felérhetett, mindez doppingszerek nélkül. Pedig a leletek és az azok alapján készült tanulmányok szerint középkori elődeink fogai is többnyire épek és egészségesek voltak. Egy nagyon kis rétegnél, például a hajósoknál jelentkeztek olyan hiánybetegségek, amelyek a fogak elvesztéséhez vezettek, ám az átlagemberek fogazata többnyire egészséges volt és maradt is viszonylag sokáig. A kutatók szerint a táplálkozási szokások megváltozása vezetett oda, hogy a fogszuvasodás valóságos civilizációs „járvánnyá” válhatott.

A XVIII. század második felében a cukorfogyasztás a gazdagabb rétegek körében ugrott elsősorban. A szájhigiéniás szokások viszont maradtak a régiben. Ez vezetett valójában a járványszerű fogszuvasodáshoz. Az ember több tízezer éve próbál valamilyen módon segíteni a hiányosságain. Őskori ásatások bizonyítják, hogy az egyiptomi és a dél-amerikai civilizációban is, az akkor még csak ritkán, de esetenként mégis hiányzó fogakat kézzel faragott, fog alakú kövek vagy csontok beépítésével helyettesítették. A XVIII. században, amikor tömeges igény mutatkozott a fogpótlásra, mindezt a halottakból eltávolított fogak beültetésével oldották meg. Főállású fogorvosok nemigen voltak még, a műfogsorokat kovácsok, ékszerészek, esetenként borbélyok készítették.

A kereslet megnőtt, a fogpótlás virágzó üzletág lett. Azt azonban akkor sem és ma sem sokat boncolgatják, hogy a beszállítók hol szerezték be a „nyersanyagot”. Kísérleteztek ugyan akkor is és jóval korábban is keményfából vagy elefántcsontból fogsort faragni. Az 1800-as évek közepéig azonban az emberi fog számított a legjobb és leggyakoribb fogpótlónak. De hol szerezte a fogorvosok elődje a műfogsorba való fogakat?

Korabeli feljegyzésekből derült ki, hogy a sírrablók meg a csatatereken a halottakat csonkító és fosztogató hullarablók voltak a legmegbízhatóbb beszállítók. A halottak kihúzott fogait kifőzték, levágták a gyökereiket, majd porcelán-, fém- vagy elefántcsont alapba beültetve műfogsort készítettek. A Napóleon bukásához vezető waterlooi csata például a fogbiznisz történelmébe is beírta magát. 1815-ben 65 000 halott katona maradt a csatatéren. Ezektől annyi jó minőségű fogat sikerült „kinyerni”, hogy a nagy kínálat lenyomta az árakat. Már a középosztálybeliek megengedhették maguknak a fogpótlást, olyan olcsó volt. Az angol szlengben megjelent a Waterloo Teeth, vagyis a waterlooi fog kifejezés, melyet aztán még a krími és az amerikai függetlenségi háborúban is használták. A hullarablók követték a csatában a seregeket, ahonnan több csomagnyi foggal tértek haza, melyeket fogorvosoknak és sebészeknek jó áron adtak tovább. A XIX. század második felében azonban a porcelánból készült műfogsorok kiszorították az igaziakat az üzletágból. A Brit Fogászati Társaság londoni múzeumában azonban látható még a XIX. század második feléből származó plakát, mely a fogak felvásárlását hirdeti.

Mindez önmagában is érdekes, de talán még érdekesebb, ha abban a kontextusban szemléljük, hogy parlament elfogadta a szervátültetésről, valamint az emberi sejtekről és szövetekről szóló törvényt. A legfontosabb újdonság, hogy minden nagykorú személy potenciális szervadományozónak számít. Egy agyhalált szenvedett ember állítólag akár 16 emberen is segíthet, mert átültethető a szív, a vese, a máj, a szaruhártya, a bél, a bőr stb. Donorhiány miatt pedig több mint 800-an várnak szervátültetésre hazánkban. Veseátültetésre 750-en, szívátültetésre 39-en, májátültetésre pedig 40-en. Az év eleje óta Szerbiában mindössze 17 donor volt. Nekik köszönhetően azonban 44 életet mentettek meg, így az idei eddigi mérleg: 26 vese-, 11 máj- és 7 szívátültetés. Természetesen a hullarablásból származó fogakból készült protézisek és a szervátültetés kényes témája nem mosható ilyen egyszerűen össze, bizonyos elgondolkodtató párhuzamok mégis megvonhatóak.