Fesztivál a csizma sarkában

Fesztivál a csizma sarkában

A Teatro dei luoghi fesztivál fő célja a színházat kivinni a színházból, és belakni vele a város tereit, utcáit, épületeit.

Sok színházi fesztiválra ellátogattam már, és sokszor vettem részt azok szervezésében is, ezeknek köszönhetően jutottam el az olaszországi Leccébe, ahol szeptember 7-e és 13-a között tartották meg a Teatro dei luoghi fesztivált, melynek fő célja a színházat kivinni a színházból, és belakni vele a város tereit, utcáit, épületeit. Erre lettem hivatalos én magam is, s utaztam el a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház képviseletében.


A szerző felvételei

A fesztivált a Temesvári TESZT Fesztiválon már két alkalommal is bemutatkozó, leccei Koreja Színház szervezi. Salvatore Tramacere, az igazgató nagy mosollyal, de a szemében a fő szervező komolyságával fogad a fesztivál kezdete előtt egy nappal. Irodája égő citromsárga falán, az asztalával szemben Tito és kutyájának fotója lóg. Ezen nagyot nevetünk, főleg, amikor előveszem a neki hozott ajándékot, egy titós tárcát. De ki gondolta volna, hogy éppen ott találkozom Tito bácsival! Salvatore lánya, Georgia, aki a szervezőirodában dolgozik, körbevezet a színházukban, és minden sarkot megmutat, minden ott dolgozó embernek bemutat, körbecsókolnak, vagy nagyokat integetnek nekem. Látszik, nagyon büszkék a színház minden téglájára. S ha már tégla: a Koreja Színház harminc éve működik, jelenleg egy régi téglagyár felújított épületében, melynek olyan hangulata van, mint egy labirintusnak, a belsőépítészek ahol tudták, meghagyták a régi falakat, így az embernek olyan érzése van, mintha egy mediterrán lakóházban volna. Maguk készítenek minden díszletet, a színházban vannak vendégszobák, egy modern, közös konyha és ebédlő, tusolók, egy nagy színházterem és egy kisebb kamaraterem. A hallban Pasolini-idézet a falon, és óriási lámpák lógnak a plafonból, olyanok, mint sok-sok kerek telihold.

A Teatro dei luoghi fesztivál az idén kevésbé lett nemzetközi, ami a fellépőket illeti, hiszen a színház elég későn kapta meg a szervezéshez szükséges válaszokat és pénzforrásokat ahhoz, hogy nagyobb külföldi produkciókat tudjon meghívni. De így sincs ok panaszra, hiszen a nézők erős programot kaptak. Ott volt Claudia Castellucci. Az ő neve sokak számára lehet ismerős, Verso la specie című előadása a Societas csapatával egy rítustáncnak is beillő koreográfia, ahol minden táncos fekete csuklyában végzi a sokáig ismétlődő mozdulatokat, sétát, körtáncot. A mozdulatok mindig csak egy milliméternyit változnak. Például megváltozik az irány. A vége különösen tetszik, a csapat egy — egyik országhoz sem tartozó — zászlót fog a kezében, s elkezdi különféle minták szerint hajtogatni. Képzőművészet, origami, tánc. Az előadás zenéje magával röpít bennünket, a leccei könyvtár udvarában ülünk, fölöttünk a csillagos ég, lágyan szitál ránk a nyári zápor. Friss esőillat és tánc.

Az olasz nyelvű előadásokból sajnos nem értettem túl sokat, hiszen felirat nem volt, viszont a szervezők röviden összefoglalták nekem a történetet, a színház egyik saját előadásának, a Gulnak pedig már a fesztivál első napján megkaptam az angol szövegkönyvét, hogy elolvashassam. Ottlétem alatt szerencsére csak két olyan darabot mutattak be, amelynek esetében fontos lett volna az olasz szöveg megértése (a többi inkább mozgásos előadás volt). Az egyik ilyen a fent említett Gul, mely Olof Palme svéd miniszterelnök meggyilkolásáról szólt. A monodráma nem a hagyományos dokumentarista színházi vonalat követi, hiszen a thriller és a krimi eszközeivel dolgozik, egy rendőrnő szemével figyeljük az eseményeket, a színésznő, Gemma Carbone pedig egyik szerepből a másikba ugrik át, remekül. Az alkotókkal beszélgetve megtudtam, hogy végigkövették az ügy minden részletét, elolvasták az összes hivatalos dokumentumot, s ezekből alakították ki a szövegkönyv végső változatát, melyet a krimi eszközeivel próbáltak meg egy kicsit izgalmassá tenni. Az elhangzó szövegeket, vallomásokat tehát az eredetiekből ollózták össze.

A fesztivál előtt és alatt több műhelymunka is folyt a Koreja Színház falai között, például egy nemzetközi táncos workshop, melynek eredményét szintén megnézhettük — mit nézhettük, csodálhattuk! A fesztiválnak egyébként nem titkolt célja, hogy olyan produkciók szülessenek, amelyek egyszeriek és megismételhetetlenek.

Hasonló műsorszám volt a Kortárs zene a fogorvosomnak elmesélve című koncert is. Két zeneszerző, Luca Mosca és Admir Shkurtaj dolgozott több napon át a színház zenészeivel, s a közös munkából egy kortárs zenei koncert született. A szerzők tartottak egy rövidke beszédet, sajnos olaszul, így csak Mozart, Bach és egyéb alkotók nevét csíptem el, viszont a koncertet az is értette, aki egy szót sem beszél olaszul. Az énekesek a karmester intésére köhögtek és kacagtak, vagy éppen adtak elő egy orgazmusoperát. És mindezt fapofával. Pedig megmosolyogtató szerzemények voltak. Nem lehet őket túlságosan komolyan venni, s azt hiszem, nem is voltak túl komolynak szánva.

Az idén a színház vendégül látta Adania Shibli palesztinai, Ali Bader iraki és Mohamed Moksidi marokkói írót. Mindhárman bemutatták könyveiket, illetve egy izgalmas beszélgetés keretében beszéltek munkásságukról, az arab irodalomról és nyelvről. Ők is készültek valami újjal, ami csak a fesztiválé, csak a színházé, ami egyszeri és megismételhetetlen. Laptophoz ültek, és az őket Salentóban ért élmények alapján megírtak egy szöveget, melyet záróakkordként a Koreja Színház színészei olvastak fel a fesztivál utolsó napján.

A szervezők munkájáról egyetlen negatív jelzőt sem lehetne mondani, még akkor sem, ha nagyon szeretnék. Fontosak számukra a vendégeik, legyen szó fellépőről, íróról, zenészről, újságíróról vagy technikusról. Ugyanúgy viszonyulnak a szakácshoz, mint a rendezőhöz. Nem különböztetik meg a takarítónőt a pénzügyestől. Mindenki ugyanott eszik, ugyanott issza a kávéját, és beszélget a másikkal. Ezt talán mi is eltanulhatnánk tőlük.

A fesztiválon nem nyüzsögnek az újságírók vagy más színházak képviselői. Eleinte azt hittem, a rendezvény ennyire érdektelen, vagy sok másik is van a régióban, de kiderült, hogy nem ez a helyzet. A szervezők egyszerűen csak nem szeretnék telezsúfolni a programot a saját vendégeikkel, amivel Lecce lakosait részesítik előnyben, illetve megőrzik azt a családias érzést, amelyet például a közös étkezések is erősítenek.

A szervezés olajozottan haladt, senkin sem érződött az idegesség, még akkor sem, ha egy előadás késve kezdett. Ott mindent lazábban vesznek, s ez az olaszos hangulat valahogy még a színházon belül is érződik. Ami jó. Jó volt ez a fesztivál. Is.

Képgaléria

Cikkünk további képei

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Facebook

Támogatóink