home 2024. március 28., Gedeon napja
Online előfizetés
Fészek
Balogh István
2016.04.10.
LXXI. évf. 14. szám
Fészek

Kölyökkoromban nagynénémnél ismerkedtem meg a 7 Nappal, ők járatták, én meg eltrappoltam hozzájuk, mert anyám el-elküldött Julcsa nénémhez valamiért, ilyenkor kézbe vettem a szabadkai újságot, így hívta a néni a lapot.

Később a zentai könyvtár olvasótermében más sajtótermékek mellett rendszeresen olvasgattam a 7 Nap érdekes írásait, elsősorban a Jó Pajtás gyerekrovatot. Itt jöttem rá, hogy egykorúak vagyunk, mert a megjelenés tizenötödik évfordulóját az évben ünnepelték, amikor én nyolcadikba jártam. Fölfedezhettem volna előbb is, már akkor, amikor a kezembe került, hogy a mi indulásunk az Úr 1946. esztendejére esett, de hát a gyerek nem arról ismert, hogy azzal kezdi egy újság olvasását, melyik évfolyam hányadik számát vette kezébe.

Harmincévesen kerültem közel a laphoz.

1976 februárjában költöztünk Zentáról Szabadkára. Akkor kezdtem igazán megismerni a várost, fölfedezni benne a rejtett szépségeket, mágikus helyeket. A szabadidő magányos perceit először a Népszínház klubjában morzsolgattam. Nem csoda, hogy oda vitt a lábam, hiszen gyerekkori ismerőseim ketten is voltak ezen a helyen, Árok Ferenc és Medve Sándor. Ferivel Kanizsán ismerkedtem meg 1955-ben, amikor mi átköltöztünk oda Zentáról, egy osztályba jártunk. Sanyival meg a zentai gimnáziumból voltunk barátok. No, a klubban könnyű volt ismerkedni, lett is baráti és ismeretségi köröm azonnal! És nemcsak színházi emberek, de írók, publicisták is megfordultak arrafelé, sörre, fröccsre. És naponta ott pihengetett Barácius Zoltán, aki a színházi foglalkozások mindegyikét kipróbálta, akkortájt épp a drámaírás foglalkoztatta. Ő naponta bejárt a 7 Nap szerkesztőségébe, így természetes volt, hogy vele tartok a Korzó sarkán álló ódon épület félemeletére. Ajtónyitással, mint szürke kősziklák, cigarettafüst tonnái zuhantak ránk. Krákogtunk egy kicsikét, csak aztán köszöntöttük a bent üldögélőket. Mert üldögéltek az újdondászok, nem is mímelték a munkát. Valójában sorukra vártak, gépelni a kéziratot, gépelés után meg a szerkesztő elé járultak, leadták a teleírt lapokat, aztán várták a behívást, a megbeszélést.

Leültettek egy székre, Sára széke, mondta a gyerekképű Miskolczi Jóska, ülj csak rá, ő ma nem jön, terepen van. Tátottam a számat egy ideig, mert Zoli is eltűnt, Miskolczi is, a többit meg nem ismertem. Néztem ki az ablakon, épp ráláttam a városháza gyönyörű tornyára, s elképzeltem a torony alatt egy régi gimnáziumot, ahol Kosztolányi hallgatta reggelenként a kicsiny harangot, amelynek bongása Esti Kornél varázslatával ma is hallható a földgolyó magyarságának fülében.

Merengésem ajtócsapódás zavarta meg, vágni lehetett a füstöt, kiabált a betérő, s a ködből Dévavári Zoltán lépett be. Szervusztok, kiáltotta, kezéből tömött aktatáskát emelt az egyik íróasztalra.

— No, kibelezted a nagyinterjúmat? — kérdezte egy mosolygós, kopaszodó ember.

— Kibeleztem, Zaki! — nyugtatta meg Dévavári a kérdezőt.

— Akkor megnyugodtam. Meghúztad?

— Egy kicsit. De a főnökre is ráhagytam valamit — válaszolta a lektor, aki a nyelvi bukfenceket gyomlálgatta kollégái alkotásaiból.

Ekkor vett észre engem. Ismertük egymást, távolról, egyszer találkoztunk Újvidéken, a Forum klubjában. Ő akkor a Kiadóban intézte írói dolgait. Bemutattak egymásnak bennünket, s a vérbeli szerkesztő azonnal verset kért tőlem a 7 Napnak. Küldtem is egyet, meg is jelent 1967. január 6-án, Aranymadaram a címe. Lila keretben hozták le, a vers fölött, bal oldalon meglepetéssel konstatáltam a Székfoglaló szót, egy biztatást s egy bemutatást a hetilap olvasótáborának. Jólesett ez nekem, biztatott volna a folytatásra, de magam sem tudom, miért, úgy hozta a sorsom, hogy a fölkínált székre mégsem ültem rá, mert hosszú ideig egy sort sem küldtem a szabadkai szerkesztőségnek.

— Hoztál valami kéziratot? — lépett közelebb Dévavári.

— Hoztam.

— Add ide gyorsan!

— Nincs nálam.

— Akkor mit keresel itt?

— Velem jött át a színházból — kurjantott Dévavárira a főszerkesztőtől kilépő Barácius.

— De van valami írásod?

— Van. Csak otthon.

— Akkor én azt soha meg nem kapom. Te azt postán el nem küldöd.

— Szabadkán lakom.

— Sipirc haza! Azonnal hozzad!

Szinte kirepültem az ajtón, megiramodtam a lakásunk felé. Nem telt nagy időbe megfordulnom, hiszen a Zágrábi utca és a Zombori út sarkán álló fehér házban raktunk szabadkai fészket. Szűk fél óra alatt megjártam az utat.

A szerkesztőségben Dévavári elé járultam, kihúztam zsebemből a verset, címe Szintarév. Zoli meglátta a sokoldalnyi gépelt szöveget. — Ez nem vers, hanem poéma! — mérgelődött. — Terjedelme miatt nem jelenhet meg a 7 Napban. De ezért átnézem, ne félj!

Mielőtt fiamért indultam volna a napközis óvodába, délután négyre, fölfedeztem én a Korzó-sarki redakció minden zegzugát. Gyorsan tapasztalhattam, nem szerkesztőség volt az a néhány helyiség, hanem igazi puha szeretettel bélelt, kedves madárfészek. Nekiültem kibicelni az ádáz preferánszviaskodásnak, és ott a csípős füstködben megismertem mindenkit, az igazgatótól a takarítóig. Ők is befogadtak, mert egy partira beültettek engem is. Ment is a játék, szégyent nem vallottam a prefitudományommal, igaz, nem mondtam el nekik, hogy néhány évvel előbb, másodéves egyetemista koromban, majdnem bukta lett a preferánsz miatt, mert számos éjszakát átblattoltunk a kollégiumi társakkal, aztán vagy elmentünk előadásra, vagy nem. Természetesen a vizsgák októberig elnyúltak. Nyalábnyi hatossal a tarisznyámban léphettem át a Magyar Tanszék harmadik évfolyamába.

Hosszú versem természetesen nem a 7 Napban, hanem az Üzenetben jelent meg. Később szerbhorvátra is lefordították, aztán kétnyelvű könyvecske lett belőle Andruskó Károly húsz eredeti fametszetével.

Innen kezdődően ritkábban-sűrűbben jelentkeztem a lap hasábjain, verssel, novellával, tárcával, színházi kritikával, ha egybegyűjteném szövegeimet, biztosan megtölthetnék vélük egy vaskos kötetet.

Egy évtizeden keresztül járt nekem Magyarországra a Hét Nap. Egyszer bevittem egy példányt a budai Öveges József Középiskolába, ahol tanítottam, s aztán minden héten rendszeresen leadtam a kollektívának a példányt, és sorban olvasgatták. Miután a tanárkollégák letették az újságot, Marosváry István barátom elvitte egy budai egyházközség közösségi házába, ott aztán begyűjtötték, ma is őrzik a tőlem, illetve a szerkesztőségtől kapott példányokat, amelyek között vannak nem teljesek is, mert azokat az oldalakat, amelyeken valamilyen szövegem megjelent, kitéptem. Természetesen lemásoltuk a hiányzó részt, így a kíváncsiak nem maradtak le semmiről.

Azóta sok víz lefolyt a zentai Tiszán, napközis fiam is őszülni kezdett, unokám pesti telefonját várom állandóan, hiszen e telefonok és a ritka találkozások jelentik nálunk az ünnepet.

A Hét Nap már harmadik fészkében él, ahogy mi is. Ő, olvasójaként látom, megvan, jól van, időről időre megújul, hetvenévesen is friss, fiatalos. Én nem tudok vele tartani, pedig egykorúak vagyunk. Hiába érzem, meleg fészek a lakásunk, mindketten nyavalyásak vagyunk, hol itt fáj, hol ott. Hosszabb időbe telik kiérnem naponta a piacra, mint néhány hónappal ezelőtt, szívesebben állok meg egy-két szóra a szembejövőkkel. Örülünk, hogy ráköszönthetjük egymásra a jó napot, de én tudom, hogy az a pár mondat, amelyet ismerőseimmel váltok, nem csupán kedves kommunikáció, de röpke pihenés is.

Azok az igaz barátok, vérbeli újságírók, szerkesztők, akik 1976 februárjában ott ültek a Korzó sarkán álló épület félemeletének szerkesztőségi szobáiban, amikor először léptem be oda, javarészt ma már az égi szerkesztőség különszobájában preferánszozgatnak. Nem tudom, vágni lehet-e ott is a füstöt, s ha igen, milyen szaga is van.

Bizony velem azon a fölemlegetett régi februári délutánon, amikor hazaértem a gyerekkel a napköziből, az történt, hogy köszönés helyett oldalbordám dühös képet vágott, és villámló szemekkel lángot lövellt rám:

— Hol a fészkes fenében jártál, hogy ilyen büdös bagószagú a ruhád?

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..