Festőállvány és cigányzene

Festőállvány és cigányzene

Vannak még igazi, régi vágású úriemberek, akik öltönyben várakoznak az interjúra — ilyeneket már csak filmekben látni. Felsegítik a kabátot, és kinyitják előttünk az ajtót. Egy ilyen zenésztől jobban esik azt hallani, hogy milyen szépen cseng a nevetésünk, egy festő szájából pedig igazi bók, ha azt mondja: „Nagyon csinos vagy. Olyan szépen harmonizálnak a színeid.” Skrabány Viktor festőművésszel beszélgettem, aki az idén vette át a Magyar Életfa díjat.

* Magyar Életfa díj. Mi jut először eszébe, ha meghallja?

— Gyermekkorom karácsonyai. Az egész magyar kultúra napi ünnepségsorozat ezt idézi bennem. Eszembe is jutott, mennyire örültem, amikor egyszer egy híres hegedűkészítő hangszerét megkaptam ajándékba. Ez a díj ugyanakkora boldogságot szerzett, hiszen erre úgy is tekinthetünk, mint egy életműdíjra. Én 1965-től mindmáig alkotok, ezért igencsak megérintett, hogy az idén én kaptam meg az elismerést, melynek a neve is nagyon tetszik. Beszédes név. Amikor értesítettek a jó hírről, nagyon boldog voltam. A képeket azonban már nem volt olyan könnyű összeszedni a kiállításhoz, hiszen harminchat lett közszemlére bocsátva, ebből csak nyolc az enyém, a többiért én szaladgáltam más-más városokba. Megható volt, hogy milyen sokan eljöttek a megnyitóra, jó látni, mekkora ereje van a kultúránknak.

* Ön még mindig aktív, és fiatal tehetségeket tanít, sokukból sikeres festő lett. Önből hogyan?

— Teljes színérzékkel születtem. Ez nagy adottság. Tizenhat éves koromban a rajztanárom megkért, hogy javítsam át a Tito-portrét. A szüleimet rábeszélték, hogy engedjenek az akadémiára iratkozni, mert óriási tehetségem van. Ők beleegyeztek, hogy otthagyjam a gimnáziumot. Akkor felvételiztem a belgrádi Művészeti Akadémiára — érettségi nélkül. Felvettek. Volt egy osztálytársam, Radomir Reljić, becenevén Dzsonika. Együtt jártunk ebédelni a menzára, ő is nagyon szerette Bachot, jókat beszélgettünk. Nagyon művelt, intelligens gyerek volt, de még egy egyenes vonalat sem tudott meghúzni. Idegi rendellenességgel küzdött, remegett a keze. Az absztrakciónak, az expresszionizmusnak viszont ez nagyon megfelelt, a belgrádi akadémia pedig akkoriban az absztrakt művészet központja volt. Egy nap egy öttagú nemzetközi bizottság érkezett az intézménybe, és értékelte Jugoszlávia akkori képzőművészeti akadémiáit. A belgrádit, a zágrábit, a ljubljanait… Az egyik taggal beszélgetni kezdtem, és kiderült, hogy a ljubljanai akadémia az egyetlen értékes mind közül. Akkor fogtam magam, és átjelentkeztem Ljubljanába. Nagyon megszenvedtem a lakáskereséssel, az akadémián viszont megszerettek, azt mondták, aludjak a tanteremben. Rájöttem, hogy így megspórolhatom a bérleti díjat, ezért két évig ott laktam a tantermünkben. Egy asztalon aludtam, alatta volt az ágyneműm, mellette a festőállvány. Úgy hívtuk a termet, hogy Hotel Martin. Martin bácsi volt ugyanis a szolga. Szigorú iskola volt.

* Mennyire volt más a ljubljanai iskola, mint a belgrádi? Érezte azt, amiről a professzor beszélt?

— Nagyon más volt. Sokkal nagyobb tudást szereztem ott, mint Belgrádban a két év alatt. Voltak olyan tantárgyaim, amilyenek sehol máshol. Például a szépírás, melyet mindig utáltam, de kilencessel vizsgáztam belőle. Az ókortól kezdtük tanulni az írásformákat. Hallgattam (építészeti szintű) ábrázoló mértant és távlattant. Néhány évig anatómiát is tanultunk. Még most is tudnék latinul verset mondani a csontvázról. Nagy hangsúlyt helyeztek az emberábrázolásra, mely az egyik legnehezebb dolog. Ha valaki megtanulja, sokkal könnyebben lehet belőle absztrakt festő vagy bármi. Hogy miért volt jó mindez? Mert a tudatalattinkba gyökeret vert az a sok adat, mely később az alkotási folyamatban előjött, és értékké vált. Ljubljanában úgy neveztek: a kis Holbein. Belgrádban azonban nem szerettek. Talán azért, mert magyar vagyok. Nem tudom.

* De ön szlovénul és szerbül is jól beszél…

— Ha nem tudtam volna tökéletesen szerbül, soha nem tanítottam volna magyar gyerekeket sem. Az óbecsei gimnáziumban ugyanis szerbeket és magyarokat is oktattam. De a nyelvtudás jogos elvárás. Sok olyan fiatallal találkoztam az évek során, főleg Zentán, akik nem beszélik az állam nyelvét. Ez csak kárukra lesz. Én tizenhárom éves koromig jártam magyar osztályba, utána csak szerb tagozatok voltak. A szerb nyelvet egy, a szomszédunkban élő családtól tanultam meg, melynek fia a jugoszláv hadsereg generálisa lett, és akárhol találkoztam vele, a sorból kilépve fogott velem kezet. 

* A diákjai között is vannak/voltak nagyon tehetségesek. Erre még abból az időből emlékszem, amikor annak idején modellt ültem.

— Hát igen... Három világhírű neveltem is van. Tóth Kovács József, akit tíz évig ingyen tanítottam, óriási tehetségű gyerek, a tanárai külön gratuláltak nekem. A másik a montenegrói származású Bulajić Jelena, aki öt évig járt hozzám, utána az újvidéki akadémiára iratkozott, onnan pedig Londonba ment, mert nem volt megelégedve az itteni oktatással. Most Amerikában él. A harmadik Petrović Snežana, aki öt évig járt a műtermi oktatásra, doktori címmel bíró grafikus, Olaszországban egy biennálén díjat nyert, és a kamenicai (kamanci) akadémián tanít.

Ekkor egy kis szünetet tartunk, megérkezik Márti néni, a zserbó és a kávé. Mind isteni finom. A konyhából már a vasárnapi ebéd illata érződik, és a Jó ebédhez szól a nóta hallatszik.

* Ha már zeneszót hallunk, beszéljünk egy kicsit erről is, hisz ön remekül hegedül, és imádja a komolyzenét, Liszt Ferencet...

— Gyermekkorom óta imádom a zenét. A zeneiskolában hegedülni tanultam, s a hat évet három év alatt fejeztem be. Nagyon szerettem hegedülni. Simovits Ferenc megboldogult zenetanárunk akkoriban alakította meg az alsóvárosi kultúrkör amatőr-operett-társulatát. Ez 1949 környékén lehetett, és tíz évig működött. Az első operett, melyet gyakoroltunk, a János Vitéz volt. Több mint százszor játszottuk Vajdaság egész területén. Én hegedültem. Rácz Attila tanár úr nagybőgőzött, Vitkay Kovács Vera énekelt. Ő volt a francia királylány. De más rendezvényeken is felléptem. Ünnepségeken a Centrálban. Felgyűrtem az apám nadrágját, hogy ne lépjek rá, és játszottam. De a festésben mindig jobb voltam. A komolyzenén kívül a cigányzene is a szívem csücske. Érdekes, hogy éppen Debussy mondta a magyar zenészeknek, hogy meglepi, mennyire közömbösen viszonyulnak a magyar cigányzenekarokhoz. „Nem érzitek annak nagyon mély és nagyon nagy erejű hatását?” — kérdezte. Már akkoriban is lenézték a magyar cigányzenét, és nagy kár, hogy mára szinte teljesen megszűnt. Pedig Óbecsén a Gálik vendéglő vagy a Halászcsárda híres volt az élő cigányzenés estjeiről. Ez hiányzik. Aki ebben a korban élt, az nem felejti el. Legénykoromban néha arra ébredtem hajnalban, hogy halk hegedűszó szűrődik be az ablakomon, mivel a szomszéd Börcsök család házasulandó lányának jött szerenádot adni a legény, és hozta magával a zenészeket is.

* Az én nagyapámról és nagyanyámról van most szó, hiszen ha jól tudom, szomszédok voltak.

— Valóban így volt, igazad van. Azok voltak a szép idők! Én egyébként mindmáig népviseletben járok locsolkodni. A hagyományápolás fontos dolog. Télen sem lehet csak egy-kétszer befűteni, ha azt akarjuk, hogy meleg legyen. Mindig tüzelni kell. Ha ezek a hagyományok eltűnnek, eltűnik a népünk is. Számomra egy ilyen kincs a cigányzene és a cigányzenekarok is.

* A fiatal, pályakezdő festők ön szerint hogyan tudnak érvényesülni? Vagy túl sokan vannak, túl nehéz bejutni a körbe?

— Mindig lesz természetes kiválasztódás. Ez a világ rendje. Aranymetszéspont. Mindenben van egy kisebb és egy nagyobb rész. Akkor van mozgás, ha az egyik mindig egy kicsit erősebb. S ha van mozgás, akkor lesznek események is. A mostani festők között vannak nagyon realista alkotók, főleg Londonban és Amerikában, akik igen nagy összeget kapnak az arcképeikért. Persze ehhez sokan használják kisegítőnek a fényképet, de ez sem újdonság. Amint megjelent, a festők pénzt tudtak megtakarítani, korábban ugyanis mindet a modellekre költötték. A magas szintű rajztudáshoz nyolc évig naponta négyórányi rajzolásra van szükség. Képzeld el, hogyan lehetne ezt manapság megoldani, amikor a gyerekeket rengeteg feladat elé állítják. Angolóra, hittan, zeneiskola, sport, tánc. A mai gyerekek nálam ritkán teljesítenek olyan jól, mint régebben. 

Tettem még egy kört a műteremben, régi fotókat nézegettünk, meghallgattam még néhány történetet, megettem még egy zserbót, aztán elköszöntem. A vasárnapi ebéd fejemben lebegő képének színei, formái, állaga ötvözte egy expresszionista, szürrealista, realista festmény jellemzőit, az én festményemig még át kellett tekernem egy másik galériába.













a szerző felvételei

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Facebook

Támogatóink