A Szózatot adta elő, és azóta minden újesztendő alkalmával meghallgatom, mert szép. Az a bizonyos versmondó a nemrégiben elhunyt Avar István volt, aki szinte mindenkit elvarázsolt bársonyosan búgó orgánumával.

A Nemzet Színésze ranggal kitüntetett Avar István nem művészi pályára készült, mivel inkább a papi hivatás vonzotta. Amatőr színjátszó köri társainak biztatására jelentkezett a főiskolára, ahová elsőre felvették — annak ellenére, hogy felkészületlenül állt a bizottság elé. Színházi éveit leginkább a Nemzeti és a Madách Színház között osztotta meg. Sok kiemelkedő szerepe közül talán Madách Mózeséből Áron megformálása marad a legemlékezetesebb, ezenkívül A vágy villamosából Stanley Kowalskiként is örökre beírta magát a magyar színháztörténetbe. A kopottas vásznon is emlékezeteseket alakított, olyan remekekben, mint a Szegénylegények, a Párbeszéd vagy a Két emelet boldogság című vígjátékban. Tizenhét évig parlamenti képviselő is volt, de Thalia szentélyén kívül a Színművészeti Főiskolán érezte magát igazán otthon, ahol azt tanította, amihez a legjobban értett, és amit a legjobban szeretett: a színpadi beszédet. Amióta kedves kollégái eltávoztak, kevés fellépést vállalt. Ennek egészségi okai is voltak, hiszen kétszer kapott szívrohamot, valamint átesett egy szív- és egy gyomorműtéten is. Még megélhette, hogy utolsó napjaiban gyémántdiplomával tüntették ki. Tizenhét esztendeig független országgyűlési képviselőként is tevékenykedett. Örök életében nyakkendőt viselt, mert édesanyja úgy tanította, ha megy valahova, akkor előtte borotválkozni, fürdeni kell, és igényesen felöltözni. Persze fiatalkorában előfordult, hogy gyorsan le kellett kapnia a nyakáról a nyakkendőjét, mert az elvtársak szerint az említett kiegészítő kispolgári csökevény. Ahogyan egy beszélgetésben fogalmazott, fura egy világ volt akkoriban, mert a Rákosi-féle rendszerben félelem költözött a szívekbe. Abban az időben még az előadóművészek is csak suttogva mertek politikai vicceket mesélni, azt is úgy, hogy előtte legalább hatszor körbenéztek, nincs-e a közelben lehallgatókészülék. Avar István mindennek dacára egyszerűen csak élni akart, anélkül, hogy bárkinek is a lelkébe gázoljon, mert mások eltiprása sosem volt az ő műfaja — pedig tudjuk, hogy voltak olyan kortársai, akik a „túlélésért” még erre is képesek voltak. Ő volt a fényes szelek nemzedékének egyik utolsó szülötte, aki hitte, hogy élete jobb lesz azokénál, akik a második világháború előtt nőttek fel. Memoárjaiban lejegyezte, hogy a hatvanas években a művészemberek különös tagjai voltak a társadalomnak, mert talán jobban megbecsülték őket, mint napjainkban, a létüket egyfajta misztérium lengte körül. Avar utolsó leheletéig hitte, hogy megmagyarázhatatlan varázs a színész és a közönség találkozása az esti előadáson, melynek — ha az ember jól végzi a dolgát — csoda lehet a vége.

Ez a néhány sor, melyet papírra vetettem, nem csoda, de Adyt idézve, kedves olvasók, ez egy elbocsátó, szép üzenet volt Avar István emlékére.