„Van egy fészekaljnyi közösség, amely nem tudja és nem is akarja elfelejteni történelmét, azt a súlyos keresztet, amelyet 1944 véres őszétől napjainkig megtapasztalt és bejárt.

A zsablyai ősök emlékének akarnak az ősök tárgyi és szellemi emléket állítani. A meg nem értés, a közöny falán akarnak rést ütni, hogy más ember társai okuljanak; mert az élethez mindig kell a szeretet, a megbocsátás és az emlékezet is.” (Pastyik László)

Megemlékezés címmel jelent meg tíz évvel ezelőtt Bakos Pálnak és Vecsera Sándornak — az 1944/45-ös zsablyai mártírok első ági leszármazottainak — fényképekkel dokumentált kiskönyve az első, 2005. november 5-ei  kegyeletadásról a lerombolt zsablyai katolikus temetőben, a Golgota-dombon. Ekkor állították fel az első jelfát (ahogyan Pastyik László nevezte recenziójában), illetve keresztet is a hozzátartozók, az eddig ismert, tömegsírban itt elföldelt háromszázötven áldozat emlékére. Azt a keresztet, amelyet még 1997-ben, mindenszentekre és halottak napjára ácsolt nyers akácból Pali bácsi, de akkor ezt még nem engedélyezték… Azóta sok minden, ha lassan is, de érezhetően változik, jegyezte meg november első vasárnapján a kegyeletadók maroknyi csoportja.

A szép kort megélt túlélők az ötszáz méternyi sáros úton csak gyalogosan tudták megközelíteni az önerőből megjelölt, szerény emlékhelyet, melynek környékét ezúttal a zsablyai önkormányzat hozatta rendbe, kaszáltatta le a gazt. Már ezzel is mennyire másként fest ez a gyümölcsös övezte szomorú hely, jegyezték meg a hozzátartozók. S azt, hogy ezen a csúszós úton mégsem tudott volna bejönni a kilencvenéves Kalocsainé Börcsök Jolán, akinek szerettei is a tömegsírban vannak. A nevében is gyertyát gyújtottunk valamennyien.

A megemlékezők nevében Tóth László köszöntötte a megjelenteket, köztük Merima Šovljanskit és Boris Pleskovićot, a Zsablyai Községi Tanács tagjait. Külön megköszönte Milica Miličevićnek, a karbantartási szolgálat igazgatójának, hogy méltóbb körülmények között tarthatják meg a tizenegyedik megemlékezésüket. Eddig minden évben két-három hozzátartozó, jobbára Tiszakálmánfalváról (Budiszaváról) tette rendbe a 2010-ben felállított betonkeresztet, melyet Moldvai Károly öntött.

A megemlékezések külön jelentőségéről is beszélt Guszton András, akinek a nagyapja is mártírhalált szenvedett, mint mondta:

— Furcsa hangulat kerít hatalmába így mindenszentek és halottak napja környékén, főleg a virágba borult temetőket járva, ahol minden az elmúlásra, de egyúttal az örökkévalóságra emlékeztet. Mindenszentekről és halottak napjáról az egész katolikus világban megemlékeznek, de számunkra különleges jelentőségük van ezeknek a napoknak, mert nemcsak azokra a halottakra emlékezünk, akiktől tisztességes körülmények között vettünk végső búcsút, hanem azokra is, akiket erőszakkal ragadtak el tőlünk, és végeztek ki, gyakran embertelenül, és jelöletlen tömegsírokba földelték őket, mint ahogyan történt ez itt, Zsablyán is hetvenkét évvel ezelőtt, mindenszentek előtt és után. Még nekem is, akinek újságíróként és politikusként is kenyerem a szó, összeszorul a szívem, és gombócokat nyelek, amikor az 1944. évi eseményekre kell visszatekintenem. És ilyekor óhatatlanul is előjönnek az emlékek, egyebek között a huszonhat évvel ezelőttiek, amikor Vajdaságban először Temerinben szerveztük meg az első megemlékezést 1944-re, vagy amikor nagykeresztet állítottunk, vagy amikor sikerült kőbe vésnünk mártírjaink nevét. Furcsamód annak ellenére, hogy jómagam temerini vagyok, a megnyugvást nem szülőfalumban, hanem Újvidéken és itt, Zsablyán találtam meg. Újvidéken akkor, amikor száz keresztet vittünk magunkkal a Petőfi Művelődési Egyesülettől a temetőig, és amikor az egyik ilyen keresztet én jelképesen az ottani temetőben nyugvó nagyapám emlékének szántam, itt, Zsablyán pedig akkor, amikor ott lehettem ama néhány ember között, akinek a hozzájárulásából elkészülhetett ez a betonkereszt a zsablyai áldozatok emlékére, akik között ott volt a másik nagyapám. Természetesen tisztában vagyok vele, hogy az itt megjelentek egy közszereplőtől nem elsősorban a személyes emlékek felidézését várják, de én ebben a témában képtelen vagyok elszakadni a gyökereimtől, és gyakran kérdezem saját magamtól, megtettem-e, megtettünk-e mindent azért, hogy méltó emléket állítsunk mártírjainknak, és elégedettek lehetünk-e azzal, amit eddig elértünk. A félreértések elkerülése végett hozzáteszem, hogy véletlenül sem becsülöm le az elmúlt huszonöt év hozadékait. Mert már az sem kevés, hogy egyáltalán nyilvános megemlékezéseket tarthatunk, hiszen 1990 előtt ezt nem tehettük meg. Számos vesztőhelyet megtaláltunk, megjelöltünk, számos monográfiát megírtunk, de még számossal adósak vagyunk magunknak és elődeinknek. Mert amíg egyetlen jelöletlen tömegsír is létezik — és itt láthatjuk leginkább, hogy létezik —, a folyamatot nem tekinthetjük befejezettnek. És nagyon hiányzik például az újvidéki Makovec-emlékmű meg a járeki tábor német és magyar, többek között zsablyai áldozatainak emlékműve is. Kétségkívül nagy dolog a csúrogi emlékközpont, de nem nyugodhatunk bele abba, hogy az ugyanahhoz a községhez tartozó Zsablyán csak akkor tudjuk megtalálni ezt a keresztet, ha valaki a hozzátartozók közül időről időre eltakarítja a megnőtt növényzetet, magyarán a gazt. Tavaly ilyentájt hangzott el, hogy az 1944/45-ös eseményeket kutató szerb—magyar akadémiai vegyes bizottság hamarosan befejezi munkáját, és közzéteszi jelentését. Én ezzel a jelentéssel azóta sem találkoztam, de biztató az idén éppen mindenszentekkor elhangzott bejelentés Pásztor István és Tomislav Nikolić köztársasági államfő találkozója után, hogy maga az elnök is közbenjár azért, hogy a magyar és a szerb nyilvánosság is megismerkedjen ezzel a jelentéssel.

Kétségkívül nagy dolog, hogy két évvel ezelőtt ilyentájt megszüntették a sajkásvidéki magyar lakosság kollektív bűnösségéről hozott rent, de jogászként vallom, hatalmas baj, hogy nem nyilvánították semmissé, így továbbra is csak egyéni kérelem alapján oldható meg a rehabilitáció. Annak a hatalomnak a jogutódjai írták ezt elő, akik hetvenkét évvel ezelőtt még annyi fáradságot sem vettek maguknak, hogy egyéni döntés alapján ítéljék el és végezzék ki őseinket, hanem számolatlanul lőtték bele őket a tömegsírokba. Éppen nagyapáim emléke miatt nem vagyok hajlandó részt venni egy ilyen méltánytalan eljárásban, mint ahogyan lehet, hogy nem szó szerint, de lényegében pontosan megfogalmazta ezt már előttem a csúrogi keresztet állító szépemlékű Légvári Sanyi bácsi, nyersen, de nyíltan: „Nem engedem meg, hogy marhahús árában kifizessék nagyapáimat.” És nemcsak a rehabilitációval, hanem a restitúcióval is vannak gondok, mind az egyének, mind az egyházaink irányában. Meg amire nagyon régen várunk: hiányzik az az őszinte bocsánatkérés, amely magyar oldalról már oly sokszor elhangzott.

Mindezt még véletlenül sem felhányásként, számonkérésként mondtam el, hanem azért, hogy felhívjam a figyelmet rá, hogy a valóban történelmi magasságokban szárnyaló szerb—magyar kapcsolatokat ki kellene használni a tényleges, tartós és őszinte szerb—magyar megbékélésre. Mindkét nemzet érdekében — emelte ki végezetül Guszton András.

A megemlékezést Guszton László, a dédunoka tamburajátéka tette meghittebbé. A felcsendülő dalok, a Hiányzik valaki ebből az utcából és a Most van a nap lemenőben hallatán az idősebbek szemében meg-megcsillantak a könnyek az olykor előbújó nap sápadt sugaraiban. A megemlékezés a koszorúk, a virágok elhelyezésével, gyertyagyújtással ért véget. Zsablya község nevében Merima Šovljanski és Boris Plesković koszorúzott. Azt mondták, azon lesznek, hogy a község kiépítse az emlékhelyhez vezető utat, hogy az idős embereknek ne kelljen sárban gázolniuk. A hozzátartozók koszorúját, virágait Guszton András, Kelemen Sándor, Moldvai Károly, Guszton Ilona és Petro Mária helyezte el.

A szervezők elmondták, hogy októberben Titelen is — a mozsori fekvő kereszthez hasonlóan — megjelölték a kivégzett 1944/45-ös magyar ártatlan áldozatok tömegsírjának helyét a falu szélén, a cigányputri közelében. Lokon pedig a katolikus templomban szentmisén imádkoztak a mártírok lelki üdvéért, és táblát avattak az emlékükre. Erre eddig huszonnyolc név került. Belevésik majd a felkutatott újabb áldozatok nevét is.    

Nyitókép: A hozzátartozókkal együtt Zsablya község képviselői is lerótták kegyeletüket (a szerző felvétele)