Félelem az újtól, a mástól, a változástól...

Félelem az újtól, a mástól, a változástól...

Az új évben a ránk tuszkolt, akart és akaratlan ígéretek, fogadalmak, remények mellett gyakran próbáljuk meg magunkat rávenni valami újra, valami ismeretlenre, melyet korábban még nem tapasztaltunk, nem éreztünk.

Az emberi motiváció igen változatos, ám két érzés bizonyára fogva tart bennünket: az öröm és a félelem. Az öröm felé indulunk, a félelemtől pedig szabadulni próbálunk. Az ismeretlentől, újtól való félelem igen terhes lehet. Ám a változás — mely ugyancsak a túlélés mozgatórugója — szintén egyfajta elmozdulás az ismeretlen felé. A változás a megszokottól, a „jól bevált komfortzónából” való kimozdulást rejti magában, ami mindig belső feszültséggel jár. Tapasztalhatjuk ezt akkor, amikor új kihívásokkal találjuk magunkat szemben a tanulmányaink során, a munkán, a társas kapcsolatainkban, vagy amikor megbetegszünk, és gyógyulást remélve szembesülünk azzal, hogy valamin változtatnunk kell: életmódon, szokásokon, környezeten… Természetesen ilyenkor annyira félünk attól, hogy elveszítjük önmagunkat, hogy inkább belepusztulunk, vagy az öröm felé vezető út helyett a biztos, ám üres megoldások mellett döntünk. Evidens, hogy a fájdalmat nem tudjuk elkerülni, minden változással elveszítünk valamit. Sőt, a változástól való félelem akkor is fellép, amikor egy romboló érzelmi állapotból próbálunk szabadulni.

A változás folyamatában elérkezünk egy olyan ponthoz, amikor már kiléptünk a nullpozícióból, a „rutinból”, de még nem látjuk, hogy hová és hogyan érkezünk. Nevezhetjük ezt kritikus pontnak is, hiszen sokan itt torpanunk meg, megkérdőjelezzük a döntés helyességét, és gyorsan visszafordulunk. Persze ez is egy döntés, és nem is szabad megfeledkeznünk róla, hogy a változás kulcsa csak mi magunk lehetünk, vagyis a kezünkben van ennek a lehetősége.

A korábban említett „önmagunk elvesztésétől való félelem” nagyon erős. Főleg azért, mert nem tudhatjuk előre, hogy kivé válunk. Gyakori eset ez a szerhasználók esetében, akik hosszú évek függősége után el sem tudják képzelni, kivé/mivé válhatnak majd a kábítószer nélkül. Ezek a félelmek azután bénítóan hatnak a változás indítványozására is. Fontos tudnunk azonban, hogy nem válhatunk valakivé, akik nem mi vagyunk. Főleg, hogy már ezzel a felismeréssel is többek lettünk — ugyanazt (pl. önmagunkat) másképp, közelebbről vagy éppen optimális távolságból láthatjuk.

Ráadásul a szorongás azonnal elmúlik, ahogy belecsöppenünk az új helyzetbe. Innentől már csak azzal törődünk, hogy éppen mi történik körülöttünk/velünk. Ha mindezt még sikeresen is lépjük meg, akkor az önbizalmunkat is megsimogatjuk, tapasztalásunk bővül. Így fejlődhetünk szellemileg. Pontosítok: csak így fejlődhetünk. Ellenkező esetben arra keressük a választ, hogy mit veszíthetünk, ha a változástól való félelem irányít bennünket.

Ezt az újdonságkeresési igényt a pszichológia explorációs késztetésnek nevezi. Abban viszont eltérés tapasztalható, hogy kinél mi az úgynevezett optimális szint. A túlzott változást olykor fenyegetésként éljük meg — ilyenkor mindent megteszünk annak elkerülése érdekében. Bizonyos, hogy csak egy érett és egészséges személyiség tudja a veszély helyett a lehetőséget látni az új helyzetekben.

Le kell szögezni, hogy a változásokról gyakran csak utólag tudjuk majd megállapítani, hogy milyen előnyökkel, esetleg hátrányokkal jártak. És noha közhelyes, mégis leírom, hogy ami nem újul meg, az romlani kezd, vagyis ne csapjuk be magunkat: időről időre tovább kell lépni, szükség van a változtatásra — ezt már a jó öreg görögök is leírták.

A változáshoz kapcsolódó szorongás legfontosabb okainak egyike a tanult tehetetlenség (learned helplessness), mely Martin E. P. Seligman pszichológus nevéhez fűződik, és lényegében azt a jelenséget írja le, amikor a szülők akaratlanul olyan helyzetekbe hozzák a gyereket, amelyekben tehetetlennek éli meg önmagát. Majd ezeknek az ismétlődő helyzeteknek a lenyomata beépül a személyiségébe, és a későbbiek folyamán is megmarad. Ezért — noha minden képessége megvan a változtatásra — mégis inkompetensnek, tehetetlennek, képtelennek éli meg magát. Ezt csakis reális önismeret kialakításával oldhatjuk fel.

Danny Boyle alapművéből, a Trainspottingból jut eszembe a Válaszd az életet kezdetű monológ. Az életet szinte el sem lehet képzelni változás nélkül, mégis a legtöbben már csak akkor mernek változtatni, amikor biztosak benne, hogy a változás után nem lehet rosszabb, mint előtte volt. A gyerekkori szabadság érzésére már nyomaiban sem emlékszünk. A felnőtté válás közben megtanultunk félni, lassan a szokások rabjaivá is válhattunk… Érezzük, hogy valami nem kerek, de nem figyelünk a jelekre, erőnk sincs, meg egyébként is hagyjanak már végre békén bennünket, hiszen éppen „jól” vagyunk. Ne tessék félreérteni, a változás nem lehet egy állandó kényszer, mely kizárja a nyugalmat és a harmóniát, dehogy — ez az az állapot, folyamat, amely ezeket előhozza. Ha valakinek a Lilaakác közi élet a plafon, akkor azt tiszteletben lehet tartani, de attól még nem mondhat le a saját, belső fejlődéséről — akkor sem, ha már elérte a külső vágyait. Bizony, felelősséget kell vállalnunk azért, akik vagyunk, akikké lettünk, vagy amivé válni szeretnénk. S elménk valóban elhiteti velünk, hogy elveszthetünk mindent, amit eddig megszereztünk, miközben már rég tudjuk, hogy mindaz, ami igazán fontos, nem birtokolható. Szabad akaratunk, hogy megérkezünk-e méltó helyünkre, vagy sem.

Boldog, változással teli évet!

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

A titokról
Lélekbúvár
  • Pap Ágota pszichológus
  • 2019.03.18.
  • LXXIV. évfolyam 11. szám
Ismerkedés… udvarlás… — miről szól mindez?
Lélekbúvár
  • Pap Ágota pszichológus
  • 2019.03.07.
  • LXXIV. évfolyam 9. szám
Facebook

Támogatóink