A felsoroltak mindegyike a párkapcsolat egy-egy állomása, melyről a nők és a férfiak egészen másként vélekednek. A férfiak persze ritkábban nyilatkoznak ezekről, és ha mégis megteszik, nem szívesen beszélnek a közös felelősségről. A beszélgetőtársam, az idősödő férfi olyan kivétel, aki beismeri, hogy a lelkiismerete egy kicsit későn ébredt fel.

— Beismerem, hogy hosszú évekig alig néhányszor voltam itthon — mondja, és zakója belső zsebéből egy noteszt vesz elő. — Mindent lejegyeztem, nehogy valamit kifelejtsek, vagy másként meséljek, mint ahogy történt. Még három évet kell dolgoznom az öregségi nyugdíjig, de hogy utána merre visz az utam, még nem tudom. Mintegy húsz éve élek külföldön, egy olyan országban, amelybe nem sokan vándoroltak eddig, pedig az életfeltételek igazán kedvezőek. Hogy őszinte legyek, annak idején én is csak azért mentem oda, hogy minél messzebb kerüljek innen, egy olyan környezetbe, ahol nem ismernek, ahol lehetőségem lesz egy új kezdetre.

Munkáscsaládból származom, a szüleim pedig olyan családból, ahol szigorúan nevelték a gyerekeket, és ahol nemcsak az volt a fontos, amit a szülők mondtak, hanem az is, amit a szomszédok beszéltek a családról. Nem csoda, hogy az ő mércéik is hasonlóak voltak. Az anyám két gyereket szült, a nővérem azonban mindössze néhány napot élt — akiről valamiért mindig úgy beszéltek otthon, mintha felnőttként halt volna meg —, így lényegében egyke voltam. A szüleim a középosztályhoz tartoztak, így semmiben sem szenvedtünk hiányt, de nem is kényeztettek. Az apám örökölt a szüleitől egy darabka szántóföldet, így a nyári szünetben ott dolgoztam én is, hogy megtanuljam, mi az élet, és tiszteljem a földet — mondogatta apám.

Már kiskoromban érdekelt a zene. Hangom ugyan nem volt, ám kitűnő hallásom és hihetetlen ritmusérzékem igen, így végzős középiskolásként is arról álmodoztam, hogy harmonikás vagy gitáros leszek saját zenekarral. Persze, ebből semmi sem lett, mert a szüleim szerint a zenészek olyan emberek, akik könnyedén veszik az életet, a család sem szent nekik, így a rendes família sarjai nem lehetnek bohém, felelőtlen örökifjak. Így lett belőlem közgazdasági technikus, és soha életemben egyetlen napot sem töltöttem irodában. Eleinte rádió- és tévéjavítással foglalkoztam, majd amikor megjelentek a számítógépek, ezek bűvöletébe kerültem, így szakképesítést is szereztem. Közben volt katonaság, udvarlás, minden, ami a városi fiatalok életét kitöltötte. Megismerkedtem egy lánnyal, aki nem ütötte meg a szüleim által felállított mércét, hát elváltak útjaink. Aztán találkoztam egy nálam két évvel idősebb lánnyal, akivel rövid udvarlási idő után összeházasodtunk. Egy rendkívüli jellemű, határozott, okos nő volt, és az anyámmal is remek kapcsolatot épített ki, olyannyira, hogy a szüleimmel éltünk, és ott született mindkét gyerekünk is.

A házaséletünk valóban példaértékű volt, és imádtam a gyerekeimet. Viszont azt is be kell vallanom, hogy a feleségem gyakran az idegeimre ment, mert az én felhevüléseimet mindig helyre tette, a szüleim pedig neki adtak igazat. Merthogy bennem azért volt egy jó adag bohémság, annak ellenére is, hogy nem lettem harmonikás — lélekben ugyanis mindig muzsikus voltam egy kicsit. A gyerekek már iskolába jártak, amikor megindult az ország széthullása, az életünk lassan olyan szűkös keretek közé szorult, hogy azt nem lehetett kibírni. Én akkor kezdtem lakodalmakban muzsikálni egy zenekarral. Nagyon élveztem, ráadásul pénzt is kerestem. Így ismerkedtem meg új emberekkel — köztük asszonyokkal is. Az egyik teherbe esett tőlem, és úgy éreztem, ideje, hogy változtassak az életemen. Elváltam a feleségemtől, elvettem a terhes nőt, és három hónap múlva megszületett a fiam. Ám alig múlt egyéves, amikor az asszony kidobott, hát elváltunk. Az első feleségem perelt ugyan tartásdíjért, de mivel sehol sem dolgoztam, nem volt miből fizetnem. A gyerekek lassan elmaradoztak a kötelező találkozásokról, és ezt nem is bántam, hiszen ahogy idősödtek, egyre hangosabban olvasták a fejemre a hibáimat. Talán emiatt is kerültem külföldre, ahol megismerkedtem egy asszonnyal, és harmadszor is megnősültem. Őszintén mondom, sohasem kerestem a kapcsolatot a gyerekeimmel, egyszerűen kiradíroztam őket az életemből. A múlt nyáron aztán véletlenül megláttam egy fiatalasszonyt nálunk, a tengerparton, egy két-három éves kislánnyal. Nem bírtam ki, odamentem a kicsihez, és szinte azonnal beszélni kezdett hozzám. Kiderült, hogy a fiam feleségével és a kislányával találkoztam. A fiam nem kapott szabadságot, ezért csak ők jöttek el a fiatalasszony szüleivel. Megkíséreltem kapcsolatba lépni a fiammal, de hallani sem akar rólam. Azt mondja, hagyjam aludni a lelkiismeretemet, ha eddig nem ébredt fel. Igaza van, de ettől még beszélhetett volna velem. Ez után a találkozás után a házasságom is felbomlott, így harmadszor vagyok szabad. De már nem tudom, mire kell nekem a szabadság, hiszen igazából már senkim sincs.

A nyitókép illusztráció: Pixabay.com