Miként a felszín alatt egyre nagyobb és erősebb medúzainvázió érzékelhető, úgy az általa a mélyben felkavart vízre felszálló buborék is egyre élesebb, egyre több koncentrikus körbe rendeződő, egyre érzékelhetőbb hatást kelt. Ez a gondolat fogalmazódott meg bennem az elmúlt hét filmes történésein, a december 10-e és 15-e között harmadik alkalommal megtartott szabadkai Medusa Filmnapokon.
Aki a kezdetek óta figyelemmel kíséri a Medusát, az emlékezhet rá, hogy az első évben a rendezvény arra kereste a választ, hogy vajon mi teszi vajdaságivá régiónk filmjeit. A második évi program kísérletet tett arra, hogy kontextusba helyezze a vajdasági filmeket, a magyarországi és a délszláv alkotók alkotásainak bevonásával, minthogy hatásuk kétségkívül beszűrődik régiónkba is. A koncepció fonalát ezúttal sem kell túl messze keresnünk: harmadszorra tovább bonyolította a kérdést a fesztivál, a program során ugyanis nemcsak az itt élő alkotókat, hanem az innen elszármazott művészeket, filmeseket, írókat is megismerhettük, vagy legalábbis beleshettünk munkásságukba.
Igazi filmes és más művészi ritkaságok, másutt nem látható projektumok közül mazsolázhatott a közönség. A Medusa Filmnapok az idén a kísérőprogramok terén is újított, a filmekkel szorosan összekapcsolódó társművészetekkel, kiállításokkal, performance-okkal, installációkkal valódi multimédiás közeget teremtett a szemlének, minek eredményeként nem pusztán látható és hallható, hanem átélhető, megtapasztalható is volt a rendezvény. Mondhatni, a bőrünkön érezhettük a medúza csípését, ami olykor fájdalmas volt ugyan, mégis jóleső feleszmélést hozott a poshadó szabadkai hétköznapokba.
Az idei Medusa Palásti Andrea újvidéki fotóművész rendhagyó installációs kiállításaival vette kezdetét. A Strabizmus című tárlaton, melyen a szerbiai útlevelekből ismerős kancsal igazolványképeket tekinthette meg a közönség, ő maga is a performance részesévé vált. A kiállítás egyik fontos momentuma volt ugyanis, hogy a mit sem sejtő nézők — akik a meghívó felhívásának eleget téve érvényes útlevéllel érkeztek — egyesével helyet foglaltak a terem közepén elhelyezett asztalnál, melynek a másik felén útlevélellenőrök faggatóztak kellemetlenkedve, honnan jöttünk, merre tartunk. A hatás nem maradt el. Akárcsak a határon, a nézők itt is feszengve, szorongva válaszoltak a kérdésekre, és noha tudták, hogy nincs mitől tartaniuk, alig várták hogy szabaduljanak a procedúra alól. Ezen azonban mindenkinek át kellett esnie, aki meg szerette volna tekinteni Palásti másik kiállítását, a Balkan discót, mely egy olaszországi, balkán vendégmunkások számára fenntartott szórakozóhelyet rekonstruált a szükséges elemekkel, diszkógömbbel, hangulatvilágítással, koktéllal, valamint a fotóművész által lencsevégre kapott szerb, horvát, bosnyák fiatalok fotóival. A kiállítások megtekintése után levetítették Palásti Vendégek című videoperformance-ét, mely azokról a Szerbiába érkező külföldiekről szól, akik megpróbálják átadni magukat a balkáni életérzésnek. Az est folytatásában a művésznő előadása révén más munkáiba is betekintést nyerhettünk.
Keddtől az animációs, a rövid- és a dokumentumfilmeké volt a főszerep a Medusa Filmnapokon. Szabadkán üdvözölhettük Igor Lazint, a törökkanizsai származású, két évtizede Magyarországon élő illusztrátort és rendezőt, a Kistehén figura megalkotóját. Lazin több animációs filmje is vászonra került, a többi között egy kedves karácsonyi történet a Kistehén szereplésével, de legalább ilyen kedves élmény volt az a történet, amely a budapesti szobrok, a Szabadság-szobor és a József Attila-szobor között fonódó szerelmi történetet meséli el, illetve amelyikből kiderül, hogy mi is az, amit a tigrisekről feltétlenül tudnunk kell. A közönség arca még mosolygósabbá vált annak a beszélgetésnek hallatán, amelyet Lazinnal Stephen Bozhen folytatott, és amelyben egyebek között az is elhangzott, hogy a filmek olykor egy-egy személyes probléma megoldásaként születnek, és persze mint oly sok minden, amit alkotó hoz létre, visszatekintve mindig lehetne jobb is.
Szerdán Vicsek Károly újvidéki rendező a hetvenes évek elején készített, és a jugoszláv kommunista rezsim cenzúrája által betiltott filmjeit láthatta a közönség. A Kubikusok című film fókuszában a szocializmus által idealizált munka, annak minden fájdalmas és nyers őszinteségével látható. A Kereszt csillaggal című alkotás pedig a fiatalok identitásnélküliségéről szól, arról, hogy a jugoszláv ifjúság számára Isten és a kommunista párt által kijelölt erkölcsi és eszmei nézetek egyaránt megfoghatatlanok.
A csütörtök a rövidfilmek napja volt. Ígéretes fiatal alkotók, Kozma Andrea, Kovács Ákos, Antal László, Lea Vidaković, Siniša Dugonjić, Urbán Anikó, Kiss Aurél, Hoffmann Artúr, valamint Antal Attila dokumentum-, animációs, kisjáték-, valamint kísérleti filmjeit láthatta a nagyérdemű.
Pénteken két dokumentumfilm, a jugoszláv ifjúsági kultúráról szóló Hosszú dal, valamint a Cérnaszálon című, Litauszky János által rendezett alkotás került vászonra, mely a Magyarországon dolgozó kárpátaljai vendégmunkások életébe enged bepillantást.
Szombaton igazán tartalmas programmal várta közönségét a Medusa. A délutáni programban a vajdasági Csantavérről elszármazott, jelenleg Magyarországon élő két alkotót is üdvözölhettünk Szabadkán. Megtekinthettük Szász Csongor filmrendező Pálinkafilm című dokumentumfilmjét, valamint megismerhettük Bozsik Péter írónak, az Ex Symposion folyóirat főszerkesztőjének A pálinka dicsérete és más történetek című kötetét. Az est folytatásában, a Beldocs Fesztivál Beograd underground című dokumentumfilmjének vetítésére, valamint a Klopka za pionira elnevezésű zenekar koncertjére került sor.
A Medusa Filmnapok két helyszíne a Lifka Sándor Art Mozi és a Raktár Ifjúsági Klub volt. A rendezvénysorozat a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet főtámogatásával, a Symposion LIFT programsorozat keretében valósult meg, további támogatók pedig Szabadka város, a Szekeres László Alapítvány és a Danilo Kiš Alapítvány voltak.