A barátaim vasárnap voltak kint vadászni, hétfőn pedig egyikükkel a fogászaton találkoztam. Feldagadt arccal ült, és igencsak bánatos hangon mesélte, mi is történt vele.

Reggel a találkozón megbeszélték, ki merre megy, milyen stratégiát követve fognak majd vadászni. Ifjú barátom égett a vágytól, hogy kipróbálja az új vadászpuskáját. Gondolta, mivel fiatal és jó az erőnléte, majd ő is a hajtókkal megy. Be is álltak egy völgy széli kukoricásba, megvárták az indulást jelző kürt hangját, betöltöttek, és elindultak a szárazon zizegő kukoricalevelek között. Első körben nem találtak fácánt, ezért a csoportvezető úgy döntött, hogy mindannyian az árok mentén induljanak vissza, azzal, hogy a fiatalok menjenek be a nádasba, az idősebbek meg a két szélen sorakozzanak fel.

Nádasban gyalogolni nem könnyű. A nádlevél szúr, vág, karmol, és nem igazán lehet látni, mi mozog benne. Sokszor nemcsak fácán, de róka is bujkál a nádban, mert a sűrű növényzetben ő is könnyebben tudja elkapni az aznapi betevőt. Ezt tudják a vadászok is, ezért az egyik csőbe néha nagyobb sörétes, erősebb töltésű patront tesznek. A barátom is így cselekedett. Gondolta, ha fácán száll fel, majd a bal csővel lő, ha meg rókát észlel, akkor a jobbal durrant oda. Az elgondolás még akár be is válhatott volna, ha nem kapkod. Érdekes módon ugyanis meglepően sok fácán volt a széles náddal benőtt árokban. Emberünk hallotta a felszálló madarak hangját, hallotta az azt követő lövéseket, és elkapta a vadászláz! Egyre gyorsabban igyekezett haladni, hogy ő is tudjon lőni, s eközben megfeledkezett arról a szabályról, hogy a kapkodás nem a vadász barátja. Már a nádas vége felé jártak, amikor hirtelen nagy berregéssel egy gyönyörű kakas szállt fel a lába alól. Rikoltozott, ahogyan már az lenni szokott, heves vérmérsékletű ifjú barátom pedig archoz kapta a fegyverét, és anélkül, hogy rendesen a vállához húzta volna, már lőtt is... Persze mindkét csőből! Hirtelen elsötétült előtte minden, mert a puska úgy csapta képen, hogy szó szerint hanyatt vágódott. Úgy ült az árok alján összegyűlt tócsában, mint egy levelibéka. Zúgott a feje, fájt a válla, és az orra is vérzett. A fácánkakas meg kukorékolva, méltatlankodva tovaszállt!

Persze a többiek is hallották a nagy csörgést-csattogást és a durranás utáni fájdalmas sóhajtozást az árok aljából, lementek hát megnézni, mi történt a kollégájukkal. Siralmas látványt nyújtott. Nadrágja, kabátja elázva, kalapja a vízben. Felsegítették, lemosták a vérző arcát, megkínálták egy kis „fertőtlenítővel” a nagy ijedtségre. Barátunk feltápászkodott, és amikor meg akarta köszönni az együttérzést, akkor jött rá, hogy a fogát is eltörte a hirtelen jött ütés.

Ezért ül most a fogászaton a vasárnapi fácánvadászat után...