Ezerötszáz kilométer bringával? Benne vagyok!

Ezerötszáz kilométer bringával? Benne vagyok!

Vörös Tamás így kézbesít meghívót

Oromhegyesen lakik, Szegeden tanul CAD-CAM informatikus szakon, huszonhárom éves, és mindenhová kerékpárral jár. Körbetekerte Montenegrót, Albániát, Boszniát, Szlovéniát, járt Olaszországban és Lengyelországban, a Balti-tenger partján, Erdélyben. Összetéveszthetetlen utánfutós biciklijével legutóbb egy másfélezer kilométeres kört tett, hogy Magyarkanizsa testvérvárosaiban személyesen adja át a meghívót a Barátság kerékpártúrára.

Két tekerés közé kellett besűríteni a beszélgetést. Péntek délután egy kiadós nyári zuhéban biciklizett haza a szegedi egyetemről, szombat reggel indult a hármashatár szokásos május végi megnyitására, onnan hazatekert Oromhegyesre, majd a vasárnapi ebéd után irány Szeged. És hogy honnan ez a nagy bicikliszerelem?

— Öt éve kezdődött, nagyon elegem lett a buszozásból. Magyarkanizsára jártam középiskolába, és meguntam, hogy gyakran lemaradok a járatról, nyáron meleg, télen túl hideg. Az osztályfőnököm volt a Természetjáró Egyesület elnöke, vele kezdtem gyalogtúrákra járni. Aztán vettem egy biciklit, hogy busz helyett azzal menjek iskolába. A napi 30 kilométer oda-vissza utakból valahogy egyre hosszabb táv lett.

Tamás számára azóta az egyetlen közlekedési eszköz a kerékpár. Szervezett túrákra is jár, viszont általában egyedül indul útnak. A kötelező felszerelés része a mogyorókrém, két-három nap alatt elfogy egy kiló, kell az energia. Okostelefonja nincs, papírtérképpel tájékozódik. A bringája nem méregdrága csoda, vízhatlan felszerelése sem volt mindig, nyelveket sem beszél, mégis mindenütt feltalálja magát.

— Magyarországon, Vajdaság északi részén már ismernek annyira, hogy ha vihar kapna el, van hová bemennem. Élnek barátaim Szegeden, Budapesten, mindenfelé. Bárhol járok, amikor meglátnak a szétterített papírtérképpel, mindig odalép hozzám valaki, és segíteni akar. Legutóbb így hívtak meg ebédelni, volt már, hogy szállást is így kaptam. Az az igazság, hogy sem a szerb, sem az angol nyelv nem az erősségem. A szerbet megértem, a válaszadás már bonyolultabb. Az angol még gyengébb. Kézzel-lábbal mutogatunk... Szerbia legalján, Raškán egy férfi, egy apuka a kisfiával leállított az út szélén, meghívtak vacsorázni, ott aludtam náluk. A kommunikáció elég gyenge szinten folyt ugyan, de megértettük egymást. Másnap reggel találkoztam egy ötven év körüli svéd fiatalemberrel, ő is biciklitúrázott, és öt nyelven beszélt — a magyar nem volt köztük, mégis nagyon jól elvoltunk. 

* Valami csodabicajod van? 

— Dehogy! A legfontosabb része a combom, a lábam. Egy egyszerű Capriolo kerékpárom van, elpusztíthatatlan, jó nehéz, nem törik, és minden útközben felmerülő gondot meg tudok oldani. 

* A biciklijavítást is? 

— Igen, sajnos. Defektem mostanában nem volt, szerencsére, egy nagyon jó gumit sikerült fölraknom. Viszont Albánia hegyvidékes részein, ahol házat is alig lát az ember, utolért egy küllőtörés. Az egy elég nagy gond, mert a kereket szét kell szedni, hogy az ember befűzzön egy új küllőt. Satuba szokás tenni, de az nem volt a zsebemben. Megoldottam. 

* Mennyi pénzzel szoktál elindulni?

— A tavalyi lengyelországi biciklitúrám huszonegy napig tartott, 3000 km oda-vissza. Ez volt az első alkalom, hogy minden számlát összegyűjtöttem, hogy megtudjam, mennyit költök. 101 euróból úsztam meg három hetet. Azt azonban tudni kell, hogy vadkempingezek, ott állítom fel a sátramat, ahol jólesik, patakban, folyóban fürdök. Sokan mondják, hogy velem tartanának, meg hogy irigyelnek. Igen, amikor jó idő van! Nincs szél, égető napsütés, eső, vihar. A lengyelországi huszonegy napból tizenhéten esett az eső. Jól kifogtam! 

* Van külön esőfelszerelésed? Vagy csuromvizesen tekersz? 

— Senki se képzelje, hogy minden felszerelésem egy-két nap alatt meglett... Mindig van mit újítanom, viszont öt év alatt sikerült elérnem, hogy az összes táskám vízálló, vagyis mindig van nálam száraz ruha. Ami azonban rajtam van, az nem vízálló, vagyis ha esik az eső, én vizes vagyok. Most is az történt, hogy három órán át bicikliztem a szakadó esőben, majd megálltam egy buszmegállóban, átöltöztem, és megvártam, hogy elcsendesedjen a zuhé.

* Ilyenkor nem érzed úgy, hogy akkor itt és most elég?

— Egy óriási vihar kapott el Olaszország felé, a tengertől 100 km-re. Nem volt vízálló sátram, bent jobban esett, mint kint. Villámlott, dörgött, szakadt. Na, ott eszembe jutott. Ám ha több mint 400 km-re vagyok az otthonomtól, akkor már mindegy, hiszen ha visszafordulok, akkor is sokat kell mennem. 

* Mesélj nekem a meghívók kézbesítéséről is. Egyáltalán hogyan jutott ez eszedbe?

— Ez lesz a negyedik Barátság kerékpártúra Magyarkanizsán, ezúttal Mozdulj velünk! elnevezéssel. A testvérvárosainkkal szeretnénk együtt biciklizni, bejárva a környéket. Egy-két tag úgy gondolta, micsoda poén lenne egy biciklitúrára biciklivel elvinni a meghívókat! S felmerült az ötlet, hogy mivel sokat biciklizek, akkor majd én kézbesítek. 

* Nem neked jutott eszedbe? Hogyhogy igent mondtál rá?

— Nem, nem nekem. Igazából én bármire igent tudok mondani. Egy kicsit bolond vagyok — sajtóképes megfogalmazásban. Bármilyen őrültségben benne vagyok! Voltam már 24 órás biciklizésen, több mint 400 kilométert tettem meg, ám valójában mindenre vevő vagyok, ha az nem egy országúti sprintverseny, hogy 40-es tempóval kelljen egész nap tekernem. Átlagosan 20 km/h-val haladok, ezzel naponta 100-150, akár 200 kilométert is megteszek. 

* A kézbesítést hány nap alatt oldottad meg?

— Nyolc nap alatt sikerült bejárnom a hét települést, ez így 1500 km lett, elég sok esővel. Rögtön mondom is az állomásokat: Röszke (itt a közelben), Királyhelmec (Szlovákia, az már egy kicsit távolabb van, olyan jó 500-600 kilométer), onnan aztán Felsőzsolca Miskolc mellett, utána Budapest belvárosa, Ferencváros, Budaörs, Tata, Nagykanizsa. 

* Nem néztek rád furán?

— Nem esett le rögtön mindenkinek, hogy honnan jöttem. Polgármestereknek címezték a borítékokat, a városházákon szépen bemutatkoztam, közöltem, hogy Magyarkanizsa, testvérváros, stb. Mondták, jó, foglaljak helyet, várjam meg a polgármestert. Kellett öt-tíz perc, hogy észbe kapjanak: úristen, ez a kicsit bajos gyerek biciklivel jött el idáig! Tatán fogadtak a leggyönyörűbben, a polgármester már elment a hivatalából, rátelefonáltak, s ahogy meghallotta, miről van szó, rögtön visszajött! Egy újságírót is keresett, majd meghívott egy jó kis ebédre. 

* Milyen terveid vannak?

— Huszonhárom éves leszek, az iskolából elég volt, ezt az egy évet még lehúzom, utána el szeretnék helyezkedni, azt hiszem, Szeged környékén. 

* Nem maradsz itthon?

— Igazából nagyon hazahúz a szívem, ha a környéken találnék munkát a szakmámban, annak örülnék a legjobban. A déli határvidék Magyarországon még megfelel, ám nagyon messzire nem akarok menni. 

* Most még a szüleiddel élsz. Ők mit szólnak a biciklizésedhez?

— Az első évben, amikor kezdtem, az volt, hogy hú, ha esik az eső, akkor nem mész sehova, ha villámlik, nem mehetsz biciklivel, még rá sem szabad nézni, ha hideg van, még véletlenül sem. Négy-öt év alatt eljutottunk oda, hogy ha egy három-négy napos kis kirándulásra akarok menni, elég, ha egy-két nappal előtte szólok. A kapcsolattartás a kitétel, mivel azonban nincs okostelefonom, mindennap egy SMS-t kell küldenem. 

* Az, hogy nincs okostelefonod, elvi kérdés nálad? 

Feleslegesnek tartom, elvagyok a kis papírtérképemmel. Sokkal kalandosabb, mint a GPS, leállítom az idegeneket, hogy figyu, segítsetek már, ide vagy oda akarok eljutni. Azért megyek biciklizni, hogy biciklizzek.


Pataki Attila és Vörös Tamás felvételei

Képgaléria

Cikkünk további képei

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Vadászatról gyerekeknek
Barangoló
Vadászatról gyerekeknek
Barangoló
Facebook

Támogatóink