Számtalan példa jutott eszembe, ám egyet sem tartottam elég érdekesnek ahhoz, hogy a tizenéves fiú átérezze a szó jelentőségét. Meglepetésemre, végül tőle érkezett a magyarázat: önfeláldozás az is, ha az anya felneveli a gyermekét, aki végül csalódást okoz neki, de ő ezt nem veszi zokon. Az alábbi sorstörténet főszereplőjével a fiú hozott össze.

— Mondtam is Árpádnak, hogy nem kellett volna belőlem „főszereplőt” csinálni — kezdi félszegen, mentegetőzve az asszony —, de szerinte igenis beszélni kell arról, ha a gyerekek nem viszonozzák a szülők gondoskodását. Mert Árpád árva gyerek, egy távoli rokonától került hozzám, és azt hiszem, rendkívül sokat szenved amiatt, hogy nincsenek szülei. Már nyolcadikos volt, amikor hozzám került, véletlenül, a rokonai ugyanis elváltak, és egyiküknek sem kellett a fiú. Már több mint egy éve nálam van, és jól megvagyunk egymással. Azt hiszem, mindketten úgy érezzük, hogy szükségünk van a másikra, pótoljuk egymás életében a hiányzó családi életet. Végül is így került sor a beszélgetésre, mert azt hiszem, az ő élete is a rovatba kívánkozik — inkább, mint az enyém. Ő azonban azt gondolja, tizenhét év nem elég ahhoz, hogy az ember összegezze a sorsát.

Külföldről kerültem ide negyvenhárom éve. Akkor alig tudtam magyarul, ma viszont már alig beszélem az anyanyelvemet, nótázni is csak magyarul tudok. Másodéves egyetemista voltam, amikor megismerkedtem a férjemmel, aki három hónapos tanfolyamon vett részt az egyik gyárban. Tíz évvel idősebb volt nálam, de ennek ellenére áradt belőle a fiatalos lendület, a jókedv és a humor. Nem is éreztem a korkülönbséget. Megtudtam, hogy elvált, a felesége gyorsan férjhez ment, a két kiskorú gyerek pedig vele van, ő gondoskodik róluk. A tanfolyam végén azt mondta, ha az utam egyszer majd erre visz, nyugodtan forduljak be hozzá, jó csirkepaprikást tud főzni, mert a fiai azt szeretik a legjobban. Néhány hónap múlva „véletlenül” itt akadt dolgom, és itt is maradtam. Hamarosan megesküdtünk, és másfél év múlva megszületett a lányunk.

Elég nehezen illeszkedtem be az új környezetbe, a férjem családja ugyanis nem fogadott be elsőre. Három év kellett, mire szót tudtam érteni az anyósommal. Igaz, a lányom születése egy kicsit közelebb hozott egymáshoz bennünket. A nyelvtudás hiányában nem sikerült gyorsan munkába állnom, ezért otthon maradtam, és csak a gyerekekkel törődtem. Azt hiszem, becsülettel helyt is álltam, mert sohasem volt a kicsikkel jelentősebb gond, és különbséget sem tettem közöttük. A fiúk — talán azért, mert idősebbek voltak — nagyon vigyáztak a húgukra, és el is kényeztették. Már a lányunk is iskolába járt, amikor oklevelet szereztem, és néhány hónap múlva munkát is találtam. Viszont nem sokáig élvezhettük a gondtalan családi életet: az idősebb fiunk egyetemre iratkozott, amikor megindult az ország széthullása. Mondhatom, hogy mindaddig átlagon felüli színvonalon éltünk, a férjem egy áldott jó ember volt, mindent megtett a családjáért. Imádta a három gyereket, mindig azt mondta, a munkáján kívül csak a családja fontos számára. Sajnos a polgárháború hozadéka az volt, hogy a férjem — mindössze két évvel a nyugdíjazása előtt — munkanélküli lett. És a történtek felemésztették. Még hatvanéves sem volt, amikor eltemettük.

Az idősebb fiunk — saját erejéből — befejezte az egyetemet, megnősült, és több mint tizenöt éve külföldön él a családjával. A fiatalabb fiunk is megnősült, ám a menyem nem egy angyal: olyan jó manipulátor, hogy sikerült ellenem fordítania a fiunkat. Már hosszú ideje hihetetlen történeteket mesél rólam, az utóbbi két évben még boldog új évet sem kívánt, amit azelőtt — nem szívből ugyan, de — megtett. Az a legszomorúbb, hogy a fiam és a menyem olyan ügyesen befolyásolták a lányomat, hogy csaknem három éve már ő sem beszél velem. A családi ház — mely a férjem tulajdonában állt, amikor megesküdtünk — volt a legnagyobb gond, és a fiam meg a lányom addig mesterkedtek, amíg a nevükre nem került. És öt évvel ezelőtt ki is raktak onnan. Azóta — egy idős házaspár gondozását vállalva — sikerült egy másfél szobás lakáshoz jutnom. Ezt az ingatlant hivatalosan is a három gyerekre írattam, hiszen rajtuk kívül senkim sincs. A fiatalabb fiú szakközépiskolát, a lányom főiskolát fejezett be, természetesen én iskoláztattam őket. És a történtek ellenére most is úgy szeretem őket, mint harminc-negyven évvel ezelőtt. Talán a megváltozott világ az oka, hogy a gyerekek is megváltoztak. Csak azért adok hálát az istennek, hogy a férjem nem élte meg mindezt. Nem tudta volna elviselni azt, amit a gyerekek műveltek — és tesznek velem ma is. Én nem zúgolódom, hiszen ilyen az anyák sorsa. Az utóbbi időben Árpád hoz egy kis fényt az életembe, ám csodát most sem várok. Az ember nem menekülhet a sorsa elől.