Esőben tűz, tűzben eső

Esőben tűz, tűzben eső

A Dombos Festet az idén sem hagytam ki. Tizennyolc éves volt a rendezvény, s azt számolgattam, vajon ebből hány éve látogatom a programjait. Bizony, elég sok...

Az sem kizárt, hogy mindegyiken ott voltam. Hiszen még él az emlékezetemben egy olyan esztendő, amikor még a faluban és a művelődési házban tartották meg a programokat. Az idén nem úszta meg a fesztivál a sarat és az esőt, de hát egy kis víztől még nem ijedek meg, nem vagyok én pezsgőtabletta. Vagyis az vagyok. S annak különösen jól jön a víz. Csak ne túl sokáig ázzon, mert akkor elpezseg.

A Fácán Villa lakója voltam ismét. A jól ismert vendégszobában dobtam le a hátizsákom, és huppantam le a világ egyik legkényelmesebb matracú ágyára. Francia. Mármint az ágy. Mély álmot kínál, melyet a falusi levegő is segít — igaz, néha ganészag csapja meg az orrot, parfümként hat, és talán még valami nyugtató hatása is van. Kishegyes. Itt vagyok ismét. Irodalom, zene, Dombos Wine Club, barátok, tábortűz, melyhez közel menni életveszélyes, fűt, pirít, ám néhány méterről a látvány elhallgattat, csak bambulunk bele.


A szerző felvételei


A nyitónap kimaradt, öt nap sok lett volna. Pedig Lajkó Félix. Szívom a fogam, de ne légy mohó, Zsófia! — mondogatom magamnak.

Az első napom irodalmi programját (Slodoban Tišmát, Szilasi Lászlót és Vladislava Vojnovićot) sajnos lekésem, azazhogy mire odaértem volna, már át kellett futnom, Szeder koncertezett, és Lóciék is megjöttek, illik köszönteni őket, még ha nem is én vagyok a fő szervező, azért egy kicsit a magaménak érzem ezt a fesztivált, és majdnem olyan büszkén mutogattam a tüzet és a fényfestészetet, kóstoltattam a házi portékákat, mintha én magam csináltam volna még a löszfalat is. Hogy lám, nekünk ilyenünk is van.

Lóciék hozták a formájukat, valahogy most még lazábbak és spontánabbak voltak a színpadon, mint szoktak (ha ez egyáltalán lehetséges), látszott, hogy nagyon élvezik. A Ladánybene 27 zenekart azt hiszem, először hallottam élőben, és bár nem élem annyira a reggaezenét (egy kicsit úgy vagyok vele, mint a bluesszal, hogy jó, jó, de inkább hangulat-aláfestő zene, mondjuk, egy beszélgetéshez vagy főzéshez), nagyon tetszett, amit Ladánybenéék a színpadon műveltek. Valahogy nagyon megszólaltak. Profiszaga volt. Az első napot koncertileg a Road Six Sax zárta, és talán ez az együttes volt számomra az est meglepetése is. Azt tudjuk, hogy a szaxofon hangja szexi. Azt is tudjuk, hogy ha egy zenekart így hívnak, akkor sok szaxofont fogunk látni. S hogy milyen zene? Idézem Tóth Viktort, a csapat egyik tagját: „Mindenfajta zene, lehet az jazz, népzene, hiphop vagy bármi, egy tőről fakad, ha szívből jön.” Amin megdöbbentem, hogy egy húsz éve létező csapatról van szó, s nem értem, hogy én eddig még hogyhogy nem voltam a koncertjükön. Pátkai Rozina a „bársonybrazilos” hangján bossa novázott a kisszínpadon, ő is visszatérő vendége a fesztiválnak (mint sokan mások), és lassan szerintem egészen nagy rajongótábort alakít ki magának. Hangján egészen a Copacabanáig tudunk hullámozni.

Pénteken is irodalommal kezdtem, Svetislav Basarára voltam leginkább kíváncsi. A cigarettákat szinte egymás után faló íróval Balázs Attila beszélgetett — rövid válaszok, tömör, lényegre törő gondolatok. Itt voltak még az Ex Symposion-osok: Bozsik Péter, Józsa Márta, Ladányi István. Balázs Attilával Józsa Márta beszélgetett. A Fiatal Írók Szövetsége is képviseltette magát Barlog Károly, Bödecs László és Puskás Dániel személyében, Losoncz Alpárral pedig Kocsis Árpád és Tóth Szilárd beszélgetett.

A péntek este zenei programja egy picit talán gyengébbre sikerült, mint a többi nap, legalábbis ami a bulis oldalát illeti, hiszen zeneileg semmiben sem volt kevesebb, sőt! Viszont olyan „égig ugráló” buli nem alakult ki. Csizmadia Anna és a Fokos is visszatérő vendégek, a fesztivál látogatói szeretettel várják őket, és Anna hangja valóban mindig jóleső. A Vujicsics Együttes hozott egy pici balkáni ízt — itt az zavart, hogy a zenekartagok túl sokat beszéltek a számok között. Leültetett. A Borbély Mihály Polygon és a Santa Diver a kisszínpadon lépett fel, őket sajnos átbeszélgettem.

Arra gondoltam, talán ez lehet az az est, amikor korán lelépek, és jól kialszom magam, ám ez természetesen nem így történt. A Domboson az ember könnyen belebotlik régen látott barátokba — akár a löszfal mellett, akár a faluban, a körforgalomban. És mindegy, hogy éjfél van, vagy reggel kilenc óra. Hát így történt, hogy még egy kitérőt tettünk a Dombos Wine Club tetejére a szintén Kishegyesen tevékenykedő fiatal képzőművészekkel. Aztán éjjel megérkezett a vihar is, olyan dörgéssel, hogy nem lehetett tudni, hol csapott éppen le az istenharagja. Mintha szétszakadt volna az ég. Hát mondanom sem kell, elég keveset aludtam.

Szombaton már friss burekra ébredtem, s egy kisebb társaságra a gangon. A Fácán Villa többi lakója is befutott (a tulajdonossal, Rácz Krisztával egyetemben), továbbá az irodalmárok is a friss burek illatára. Egy minifesztivál kezdődött tehát a szálláshelyemen. Már reggeltől SMS-ek tömkelegét kellett megválaszolnom, hogy milyen az idő, esik-e, megéri-e kijönni, van-e sár. Hát volt minden, s erre a gumicsizma a tökéletes megoldás.

Irodalom, azaz a Műút Jenei Lászlóval, Seres Lászlóval és Vásári Melindával, majd Jelena Langold mesélt Orovec Krisztának, megérkezett Tolnai Ottó, s jól megnyitotta Seres László kiállítását, aztán Szajbély Mihály faggatta, azaz inkább csak felvezette, Ottó bácsi mesélt, mesélt, ahogy szokott. Hogy miről? Mindenről. Légy szárnya se zizzent, mindenki tátott szemmel és füllel figyelte. Őt a Hungarofuturisták nevű csoport követte, név szerint I. Fekete Alfonz, Nemes Z. Márió, Lenkes László és Komor Zoltán.

Tolnait nem tudtam otthagyni, hiszen mindig jó őt hallgatni, így viszont valaki mást nem hallgattam meg (pedig de jó lett volna): szegény Frenket és Szirtes Edina Mókus koncertjét. Az időjárás egyébként másokat is elriasztott, elég kevesen hallgatták őket. Pedig mindketten nagyon nagy nevek a magyar zenei életben. Sena koncertjére már kisebb tömeg gyűlt össze, s ő volt az idei fesztivál második meglepetése, hiszen ilyen felállásban még nem hallottam. Nagyon jók a dalai, a hangját pedig fölösleges dicsérnem: aki egyszer hallja, nem felejti el. Az estet drMáriás és a Tudósok zenekar zárta. Béla bácsi egy húszdinárossal a szemüvege mögött lépett fel, nem hiába kiabálta hát, hogy nincs meg a pénzem, tudom, hogy te vetted el. A becsületes elvevő visszaszolgáltatta. (Ez volt az irónia helye, ha azonban a Tudósokról beszélünk, nehezen tudunk komolyak maradni, illetve még nehezebben tudunk viccelni.)

Az utolsó napot az ég még jobban siratta, s egy kis hűvös fuvallatot is küldött, hogy mi is minél jobban átérezzük a fesztivál végi szomorkát. A Dombos Remixre nélkülem került sor ezen a délutánon. Szarvas Melinda, Tompa Andrea és a József Attila Kör írói vendégeskedtek: Papp-Zakor Ilka és Urbán Ákos. Moderáltak: Berényi Emőke, Deczki Sarolta és Dancsó Andrea.

Szalóki Ági kezdte a koncertek sorát, és sikerült is kicsalogatnia a napot a felhők mögül. A Góbé megtáncoltatta a napocskát, a Vojasa pedig a lángossütő néniket is. Az esernyős emberek többsége azonban érezhetően a Parno Graszt miatt látogatott Kishegyesre. Tehát mégis van olyan zenekar, amelytől még az eső sem riasztja el rajongóit. Hát rögtön Rávágok a zongorára örömömben.

Tanulságok és tanácsok: ne féljünk az esőtől, vagy vásároljunk gumicsizmát, Tolnai Ottót minden tűz mellé, a dombosos lángos nem változik, jobb ma egy fácán, mint holnap egy túzok, a Six Sax szexi, s a legfőbb tanács, hogy jövőre is mindenki menjen el!

Képgaléria

Cikkünk további képei

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Desiré Central Station, 2018 — Barbaricum
Fesztivál
  • 2018.11.10.
  • LXXIII. évfolyam 45. szám
A család összekötő ereje
Fesztivál
Facebook

Támogatóink