Sokobanja az azonos nevű, közigazgatásilag tizennégy települést magába integráló község székhelye Kelet-Szerbiában, a Zaječari körzetben. Úgy tartják róla, hogy onnan csak megfiatalodva távozhat az ember, bármilyen állapotban is érkezzék a helyre. A két esemény közti időszakban pedig akár egy erődítményvizitet is bevállalhat.
Mottó: „...és az írások ellen nem tehetünk semmit!” (Wass Albert)
A legutóbbi népszámlálás idején a városnak mintegy nyolcezer lakosa volt. Ebből négyen deklarálták magukat magyar nemzetiségűnek. Az Ozren, Devica, Janior, Rtanj és Bukovik nevű hegyek által körülölelt völgyben fekvő települést a Moravica folyócska szeli át. Maga mögött hagyva tulajdon szurdokbölcsőjét/kanyonját, melynek jobb peremén odafönn, alig két kilométerre keletre a turistabarát Sokobanjától egy középkori vár maradványai igyekeznek ellenállni az idő kíméletet és könyörületet egy cseppet sem ismerő vasfogainak. Soko Grad, más források szerint Sokolac eredeti várfalai az időszámításunk szerinti VI. évszázadban épültek, I. Justinianusnak, a Keletrómai Birodalom császárának uralkodása idején. Feltett céllal, hogy megakadályozzák a Pannóniából érkező avarok és szlávok behatolását a Balkán-félszigetre.
Az erődítményt 1172-ben Stefan Nemanja seregei foglalták el. Az e szirtekre épült sólyom-, illetve sasfészek sorsa fölött végül a rigómezei csata kimenetele hozott végső döntőítéletet. 1389-ben. A feltartóztathatatlanul előrenyomuló törökök teljesen lerombolták a középkori szerb állam egyik stratégiailag igen jelentős építményét. Napjainkra mindössze a felsőváros romjai — egy kapu, málladozó várfalak és három torony hirdethetik a dicső múltat. A fellegvár mint kiemelt jelentőségű műemlék 1982-ben került állami védelem alá. A Lepterija nevű környék feletti gyámság hivatalos megfogalmazásához, beleértve e protekturátusi keretbe a Moravica szurdokvölgyét is, további kemény harminc esztendőnek kellett eltelnie. Sokobanja vidéke egyébként nemcsak a historizáló múlt szerelmeseit szólítja meg, illetve keresi a természetjárók és a sporthorgászok kegyeit, de a légúti megbetegedésben szenvedők jelentős gyógyközpontja is. Emberemlékezet óta.
„Sokobanja, Soko grad, Idősként érkezel, megifjodva távozol” (Sokobanja, Soko grad, Dođeš star, odeš mlad) — jegyezte fel ottjártakor Branislav Nušić, a századforduló egyik legünnepeltebb szatirikus drámaírója. Az írói gondolat azóta is védjegyként öleli át a vidéket. Azt a várost, amelynek tempós diplomatikussággal modernizálódó disztriktjét részben ma is átjárja az a sajátságos miliő, amelyben a szerb politikum és irodalom nagyjai is részesülhettek. A megsárgult helyi krónikák lapjairól Hajduk Veljko és Miloš Obrenović, valamint Ivo Andrić, Isidora Sekulić és a zentai származású Stevan Sremac neve köszönhet vissza a múlt vallatóira. Sremac száztíz évvel ezelőtt, 1906. augusztusában hunyt el Sokobanjában.
