Héjában sült krumpli illata csapta meg az orromat. Ez igencsak furcsa volt, hiszen kocsiban ültem, az ablakok becsukva. Kopár tájon haladtam keresztül, kétoldalt szántóföldek. Sehol egy ház vagy tanya, amelynek a kemencéjében megbújhatna az ínycsiklandó csemege. Mégis határozottan éreztem.
Milyen rég ettem legutóbb héjában sült krumplit! Már az idejét sem tudom. Valamikor a nagyanyám rakosgatta be a tisztára mosott gumókat a régi tűzhely sütőterébe. Olyankor terjengett ez a jellegzetes illat a meleg konyhában. Néha kinyitotta a sütőt, kiemelt egy-egy szemet, beleszúrta a villát. Még egy kicsit - mondta. Amikor elkészült, cseréptálat vett elő, és kapkodó, gyors mozdulatokkal beledobálta a forró krumplit. Az edényt tiszta konyharuhával leterítette. Várt. Miután a gyomra hangos korgással követelte a jussát, óvatosan felemelte a ruha sarkát. Gőz csapott ki alóla. A tűzhely szélén, a kis lábasban addigra már folyóssá vált a disznózsír. Piros paprikát kevert bele, majd mártogatni kezdte a kés hegyére tűzött szeleteket.
Érdekes, a héjában sült burgonyát nem ahhoz a nehéz korszakhoz kötöm, amikor szinte óráról órára, de legalábbis délelőttről délutánra változott a pénz értéke. A rengeteg nullával ellátott bankó értékét ki sem tudtuk mondani, de egy kenyérnél vagy joghurtnál többet nem vásárolhattunk érte. Azt is véletlenül, hiszen az üzletek polcai üresek voltak. Amikor ezekre az évekre gondolok, az úgynevezett embargós receptek jutnak eszembe. Kár, hogy valaki nem gyűjtötte össze ezeket a kis cetliken, szomszédasszonyi kávézásokon terjedő remekeket, amelyek nemcsak a szükségről, hanem a leleményességről is tanúskodtak. Az asszonyok nemcsak kenyeret sütöttek otthon, hanem például csokoládét és ananászkonzervet is készítettek - annyi más csemege mellett. Az utóbbihoz zsenge tök és egy zacskó ananász ízű por kellett. A kockákra vágott tököt leöntötték az ananászszörpnek nevezett folyadékkal, bizonyos ideig állni hagyták, megvárták, hogy a tök átvegye az ,,ananász' ízét, illatát.
De a kolléganőm tortája is megérdemli, hogy ne csak gondolatban, hanem papíron is megőrizzük a történetét. Legnagyobb megdöbbenésünkre a hátizsákjából varázsolta elő, több részletben. Az egyik zárható, műanyag dobozban volt a ,,tészta'. Ma sem tudom, milyen összetevőkből készült, de sütni nem kellett. Tálcára tette, kissé megnyomogatta, formára igazította, rákente a krémet, amelyet a másik tartóból kanalazott ki. Még gyertya is került rá, az ünnepelt legnagyobb örömére.
Kezdetben nem értettem, miért éppen a ballagások idején töprengek ezeken a dolgokon. Miközben a büszkén, emelt fővel vonuló fiatalokat nézem. Szépek, okosak, határozottak. Vagy legalábbis annak tűnnek. Ez az a generáció, amely még a jólétbe született bele, de az eszmélésüket már a nincstelenség határozta meg. Sorjáztak a pedagógussztrájkok, szénszünetek, jött a bombázás, gyakran volt áramszünet... åk, ha nem is emlékeznek rá, ették a tökből készült ananászt, a házi, néha megégetett, tepsihez kapatott csokoládét... De most hagyjuk a diákokat, inkább akasszunk a szülők nyakába is egy-egy képzeletbeli tarisznyát. Vajon mitől dudorodik? A költségek, az idegeskedés, az aggodalom mellett bizonyára a reménytől is, hogy az unokáikat már igazi csokoládéval kínálhatják.
A napokban az óvó nénimre is gondoltam, és azon töprengtem, miért szerettem őt. Mert mindig gondosan fésült frizurája volt, és olyan finomkodva ejtette a szavakat, mintha nem is közénk tartozna. A szikes népe másként beszélt. Ö-ző nyelvjárásban. Amit a gyerekekkel igyekeztek elfeledtetni. A folyón túli középiskolába már nem is vitték magukkal a szülőfalu mondatainak ízét. És a héjában sült krumpliét sem.