Az már régóta nemcsak elméletben, de gyakorlatban is ismerős számomra, a dolgok valójában nem késnek, csupán időzítve vannak.
Mindössze annyi a gond velük és körülöttük, hogy az őket szabályozó visszaszámláló készüléket a Gondviselés gondosan elrejtette előlünk. Ami végső soron egyáltalán nem rossz opció, hiszen már így is túlértékeltük mindazon áteredő meghatalmazásainkat, amelyek értelmében önmagunkat a teremtés koronájává kiáltottuk ki annak idején.
A legelső heti jegyzetem megfogalmazásakor — emlékszem, az újraindítás és az újratervezés ciklikusságát vettem górcső alá. Azon sejtésnek is teret adva, mely szerint az igazi értékek körforgásában az újraindításnak és az újratervezésnek továbbra sincs alternatívája. Majd a zenehallgatás közben megvalósult gondolkodás(ok) közepette visszaköszönt a múlt is. Aha! — rikkanthatta el magát hirtelen a két parányi fogaskerék tenmagukról szóló történetet olvasván, közben már érkezett is feléjük közvetlen megrendelőjük legfrissebb, ellenvetést nem tűrő kijelentése: te majd kézen fogsz, és hazavezetsz... Haza, haza... Igen, haza! De hol van az a hely? Ki annak a megmondhatója? Bár történtek bizonyos alapozási munkálatok idő- és fokmérőt egyaránt a cél szolgálatába állítva, a végleges választ ma sem ismerem. Lőn helyette kitartó hívás. A piros választóvonal mindkét oldaláról, térben és időben egyaránt igényelve fizikai és szellemi jelenlétem.
Népmeséinkben egy-egy esztendő mindössze három napig tart. Ebben az intervallumban kellett a szerencsét próbáló legkisebb csemetének teljesítenie a támasztott követelményeket. Teszem azt, a leglehetetlenebb körülmények között is megőriznie a reabízott jószágot, különben mehetett Isten hírivel. Le is út, meg fel is út! Igen, valóban csuda egy dolog az a három nap. Számomra például egyre inkább egy olyan részidő, amelyben a nekivadult kertecskéimben igyekszem rendet teremteni egy-egy hosszabbra sikerült távollétem után.
Juték eszembe hirtelen, bakaságom gyöngyéletének idején azt üzené nékem rózsaszínű búcsúlevélkéjében annak feladója, a rend a gyengék mentsvára, a zseni a káoszon is uralkodik! Nos, zseni akkor sem voltam. Utólag átgondolva, igazából annyira gyenge sem. Inkább türelmetlen. Pedig, ha másból nem, egyik kedvenc paracelsusi mottómból („aki azt képzeli, hogy minden gyümölcs ugyanakkor érik meg, mint a szamóca, az semmit sem tud a szőlőről!”) mindenképp okulhattam volna.
