Csak elvétve lehetett arról is értesülni, hogy mintegy másfél éve a Tisza menti Péterrévén a felháborodott helyi lakosok falugyűlésen követelték az efféle bűncselekmények megakadályozása elleni erélyesebb fellépést, de hasonló híreket kaptunk a határ menti Horgosról, Martonosról is, s egészen bizonyos, hogy nem jobb a helyzet e téren Kishegyes községben sem. Ha pedig körkérdést intéznénk a bácskai és a bánsági falvak, városok lakosságához, akkor bizonyára az derülne ki belőle, hogy máshol egyelőre azért nem került sor hasonló indulatokat szülő eseményekre és cselekményekre, mert az emberek (még) tűrnek és hallgatnak.

A közelmúltban Szabadkán csordult ki a türelem pohara, amikor — a rendőrség közleménye szerint legalábbis — fiatalkorúak pénzt követelve súlyosan bántalmaztak néhány, az esti szórakozásból hazatérő szerb és magyar fiatalt. Az egész esetnek vélhetőleg nem is lett volna nagyobb visszhangja, és felháborodást is aligha keltett volna, ha a történtekről nem számolt volna be a Magyar Szó, és ha a hírt nem vették volna át — lehet, hogy csak az eset brutalitása miatt, de ezt vélhetőleg sosem tudjuk meg — a szabadkai szerb nyelvű internetes hírportálok is. Enélkül szinte biztos, hogy ez a szomorú esemény ugyanúgy agyon lett volna hallgatva, mint megannyi más hasonló bűncselekmény, amelyről nem is szerzünk tudomást. Innét viszont már nem volt visszaút: a kritikus tömeg létrejöttével a hír eljutott a belgrádi médiumokhoz is, az internetes hozzászólások hatására pedig percek alatt a legsötétebb időket idéző, valóságos lincshangulat uralkodott el. Ezekből a sokkoló, de a szabadkai közhangulatot híven tükröző hozzászólásokból az szűrhető le, hogy a polgárok, nemzetiségi hovatartozástól függetlenül, dühösek, frusztráltak, agresszívak és félnek. Ebben az országban az illetékesek (vagyis maga az állam) a megfelelő tudás, tapasztalat és bátorság híján még mindig úgy próbálják a gondokat megoldani, hogy elhallgatják, eltussolják őket, nem beszélnek róluk, és nem is tesznek semmit sem, hogy a rendszerszintű problémákat orvosolják. Évekkel ezelőtt egészen bizonyos volt, hogy a Nyugat-Európából Szerbiába visszatoloncolásra ítélt több tízezer (egyesek véleménye szerint százezer) koszovói roma illegális bevándorló egy részének — vélhetőleg — az állam által szervezett, az illetékesek által jóváhagyott bácskai és bánsági letelepítése, betelepítése már csak a kulturális különbözőségek miatt is jelentős súrlódásokhoz, feszültségekhez fog vezetni. S nemcsak a magyar kisebbség, hanem a szerb többség vonatkozásban is, különösen akkor, ha a társadalmi integrálódásukra szemmel láthatólag semmilyen előzetes felmérés, stratégia, cselekvési terv nem készült, tehát nem is hajtható végre. Igaz ugyan, hogy az ezzel kapcsolatos hírek az elmúlt években — ahogyan arra a fentiekben is utaltunk már — csak szűrve jutottak el a nyilvánossághoz, az illetékes állami szervek egészen biztosan tisztában voltak és vannak a következményekkel, a terepen uralkodó állapotokkal. Mégsem tesznek ellene semmit. Illetve, ahogyan azt az elmúlt két évtizedben már megszoktuk, csak akkor lépnek, amikor már nem tudnak a közvélemény nyomásának ellenállni. S akkor is az esetek elsöprő többségében a polgárok gyors feledékenységében bízva látszatmegoldásokat eszközölnek, s lényegében nem változik továbbra sem semmi. Ma sem tudni például semmit sem a mostani esettől teljesen független, a pár évvel ezelőtt Horgoson történt családirtás hátteréről, és a kis Milica gyilkosa sem került még elő... És itt vetődik fel a mostani esettel kapcsolatban az a kérdés is, hogy hogyan lehetséges, hogy a hivatalból eljáró bíró, ügyész — a tényeket teljesen figyelmen kívül hagyva — azt csak hosszú napok után minősítette gyilkossági kísérletnek? Mert minálunk (ha igazak a történtekről szóló hírek) azt a cselekedetet, ha valaki valakin szándékosan áthajt, vagy valakit szándékosan elgázol, azonnal gyilkossági kísérletnek nevezik.

A magunk részéről már csak abban bizakodhatunk, hogy ez az eset talán intő tanulság, figyelmeztető példa lesz a szabadkai illetékeseknek arra, hogy a dolgok elkendőzésével, a problémák szőnyeg alá söprésével, az elhallgatott hazugságokkal lényegében semmi sem oldható meg, sőt éppen ellenkezőleg: már rövid távon sokkal több gondot okoz, mint a baj idejében való orvoslása. Bízzunk benne, mert mást úgysem tehetünk, hogy talán még megéljük azt is, hogy végre-valahára egyszer talán itt is működni fog majd a jogállam, és a törvény keze azonos erővel csap majd le minden bűnelkövetőre.