- Mikus Csaba fotója

Marsha Norman kortárs amerikai írónő Jóccakát, mama! című darabját vitte színre nemrégiben a Zentai Magyar Kamaraszínház. A szerző nevéhez számos Brodway-musical fűződik, de ez a fő műve, amelyért Pulitzer-díjat is kapott. A Broadway-en 1983-ban láthatta először a közönség, s elnyerte az év legjobb darabjának járó díjat és a kritikusok díját. Az előadást nagy sikerrel játsszák a világ több színházában, film is készült belőle, a magyar fordítást Ungvári Tamás készítette. ''Mérhetetlenül lírai és drámai ez a történet, és nagyon-nagyon emberi” - nyilatkozta László Sándor, az Újvidéki Színház igazgatója, aki a zentai bemutatót rendezőként jegyzi.
Az alapszituáció - amelyből kibontakozik a két szereplő múltja és jelene - nagyon megdöbbentő: a lány közli édesanyjával, hogy reggelre már nem lesz az élők sorában, mert öngyilkosságot követ el. Racionálisan, józanul, megfontoltan dönt arról, hogy nem való neki ez az élet, kiszáll belőle. A sorsfordító bejelentést praktikus háztartási beszámolóba ágyazza, elmondja az anyjának, mit hol talál, mikor hozzák a tejet, mihez ne nyúljon, mikor hívja segítségül a bátyját. Ezzel azt hangsúlyozza, előrelátóan megtervezett mindent, vagyis az ő távozásával a Mama életében nem következhet be drasztikus változás. És közben mindketten csokoládét majszolnak - néha élvezettel, de a legtöbbször lopva, kapkodva, esetleg egymás szájába tömve, szinte már a fulladásig. Pedig az a szombat este is teljesen átlagosnak indul, az anya a szokásos rituáléra, körömáztatásra, manikűrözésre készül.
Thelma és Jessie, anya és lánya, évek óta együtt élnek. Jessie magányos, megkeseredett elvált nő, aki az anyja gondozásával, pontosabban az igényeinek a kielégítésével tölti a napjait. Gyermekkora óta epilepsziás, férje, akihez anyja közbenjárására ment feleségül, elhagyta, fia kisstílű bűnöző lett, ő visszaköltözött a szülőházba. Thelma sok éve özvegy, de ennek ellenére - vagy éppen ezért - jó kedélyű kisvárosi nő, aki tökéletesen elégedett a kissé felszínes életével. A zárójelenetben, amikor eldördül a végzetes lövés, ő is a pisztoly után kap, de aztán sírva kéri a lánya bocsánatát, hogy mégsem tudja követni a halálba, mert ő nagyon szereti az életet. A nem egészen másfél órás darab nagyon szép színészi munkára ad lehetőséget, amit az Újvidéki Színház két színésznője, Banka Lívia, a Mama, illetve Szilágyi Ágota, Jessie szerepében tökéletesen ki is használ.
Gyarmati Kata dramaturg szerint olyan történetet ismerünk meg, amely személyesen is megélhető. Az előadásnak vannak olyan szegmensei, amelyekkel a néző azonosulni tud, még akkor is, ha elítéli, visszautasítja az öngyilkosságot. A történet morbiditása végül akár megértésre is találhat, feloldást, megnyugvást nyújthat.
- Ami a színpadon zajlik, nem kizárólag az öngyilkosságról szól, hanem azokról az emberi kapcsolatokról, amelyekről fontos lenne beszélni, hogy egy család nem juthasson el az ilyen szituáció kibontakozásáig. Két ember együtt, egy fedél alatt él, de elmennek egymás mellett. A hosszú évek során nem tesznek fel kérdéseket, nem adnak válaszokat. Aztán jön egy helyzet, amikor kérdések és válaszok tömkelege születik, talán közelebb kerülhetnének egymáshoz, de akkor már késő. Remélem, sokakat elgondolkoztat az előadásunk. Akár arról is, hogy mennyire ismerik a gyereküket, az apjukat, az anyjukat, a házastársukat, a rokonukat, a szomszédjukat. Talán lesznek olyanok, akik kíváncsivá válnak és kérdeznek - indokolta a darabválasztást László Sándor rendező.
Szilágyi Ágota elmondta, a munkafolyamat során folyamatosan azzal a kérdéssel szembesült, melyek azok a dolgok, amelyeket igazán szeret. Amikor az ember ilyen szöveghez jut, akkor elkerülhetetlen és szükségszerű, hogy önmagával kapcsolatban is feltegyen bizonyos kérdéseket. Ha mélyen magunkba nézünk, mindnyájunkban ugyanúgy ott van az életigenlés, mint az élet visszautasítása, tagadása. Banka Lívia is úgy véli, ha nem is gyakran, de találkozhatunk ilyen helyzettel a mindennapjainkban. Ha az előadás annyira megérint egy-két nézőt, hogy miután kimentek, írnak egy sms-t az édesanyjuknak, a gyereküknek vagy a barátjuknak, akkor már megérte dolgozni rajta.
Azt nem tudom, hogy a bemutatón jelen levők közül hányan nyúltak a telefonjuk után, de az bizonyos, hogy a taps után támadt csendben többen ültünk bénultan, megmozdulásra képtelenül. Döbbenten bámultuk a kör alakú díszletet - Csík György munkája -, talán a megkönnyebbülést, a feloldódást vártuk, de hiába. Kételyek és kétségek között hagytuk el a nézőtérként is szolgáló színpadot, miközben úgy éreztük, nekünk is sürgősen némi boldogsághormonra, vagyis csokoládéra lenne szükségünk.