Ha az ember bebarangolja a mai Bácska délibábos, poros rónaságait, és megáll ott, ahol a szántóföldek és a sárguló nádasok találkoznak, aligha sejti, hogy a mára már eltűnőfélben lévő piciny vízfolyások és csendes csatornák helyén egykoron buja, hallal, vaddal, élettel teli vízi világ pulzált. Nehéz ma elképzelni azt a környezetet, amely a nem is olyan távoli múltban még meghatározta vidékünk általános képét. Vizenyős rétek, időszakosan víz alatt álló laposok, mocsarak, erek tarkították hazánkat, melyek kötelékében akkor még jól (legalábbis jobban) megfért egymás mellett ember és természet. A Kígyós ér és a Mosztonga is e táj fontos verőerei voltak, melyek századokon át meghatározták Nyugat-Bácska arculatát.

A Kígyós néhány évvel ezelőtt (a szerző felvétele)

A Kígyós tekergős botorkálása

Különös ez a Kígyós vízfolyás. Ahogy a neve is sejtetni engedi, úgy kanyarog a bácskai löszhátság s a Duna-ártér ölelésében, miként a fűben menekülő sikló. Magyarországon, Felsőszentiván és Csávoly tájáról ered, több apró ér egyesüléséből gyarapodik folyócskává, s megindul déli irányba, hogy egymás után négyszer (!) is átlépve a Trianonban meghúzott országhatárokat, meglátogassa Regőce, Küllőd és Bezdán határait, majd Monostorszegnél beletorkolljon a Ferenc-csatornába.

Régi írások tanúsága szerint e vízfolyás felső szakaszait Aszónak, Nádágynak, szélesen, már-már mocsárszerűen szétterülő alsóbb folyásait pedig Széknek nevezték eleink. Hajdan több, mára nem létező település is a Szék patak vonzáskörzetében létezhetett, így Hájszentlőrinc, Paka, valamint a néhai Bartány vára is, melynek árkait egyenesen a Kígyósból tölthették fel vízzel.

A kígyózó folyócska egy 1858. évi térképen (forrás: dunaiszigetek.blogspot.com)

A történelmi Magyarország széthullása után az anyaországban maradt mederszakaszt Kígyós-főcsatornának, a Jugoszláviába került részt pedig Plazovićnak nevezték. És bár a XX. század lecsapolási buzgalma csaknem esővizes árokká szelídítette a patak medrét, még ma is akad benne némi élet. 

Kígyós korábban egy egészen más arcát mutatta: az idősek beszámolói szerint a ’60-as években még rendszeresen szélesen kiöntött minden tavasszal, elárasztva a környező réteket, melyek így kiváló ívóhelyek voltak a halaknak, táplálékforrások a vadaknak, madaraknak. A víz halban gazdag volt, leginkább a csíkhal miatt keresték fel, de ponty, compó, sőt harcsa is akadt itt a horogra. Piócáért is ide jártak a környék lakosai, no meg fürdőzésre is alkalmas volt a sekély, gyorsan melegedő víz. A Bezdán melletti Isterbác tanyavilágából még mosni is jártak ide az asszonyok.

A történelem viharai nem kerülték el a mi csendes Kígyósunkat sem. A II. világháború után a közös magyar–jugoszláv vízgazdálkodás sürgető rendezést kívánt. Ám ahogyan az errefelé lenni szokott, a nagypolitika beleszólt a hétköznapok életébe: Jugoszlávia és a Szovjetunió viszonyának elhidegülése miatt több évre félretették az ügyet. Csak 1952 hozott némi enyhülést, míg végül 1955-ben megszületett az a vízgazdálkodási egyezmény, amely évtizedekre kijelölte szűkebb pátriánk vízfolyásainak sorsát.

A határozat nyomán az 1983 és 1985 közötti időszakban a Kígyós medrét teljes hosszában megkotorták. A jugoszláv szakaszon még több is történt: egy jelentős mederáthelyezés következtében a patak 1700 méternyi kanyarulatot veszített el. A hidakat és műtárgyakat átépítették, a természetes vadvíz helyére szabályozott csatorna lépett. A két ország szakemberei 1970-től rendszeresen ellenőrizték az ér vízminőségét is. A laboratóriumi elemzések ugyan többnyire megfelelőnek ítélték a vizet, ám a szakma képviselői is jól tudták, hogy a közeli szántóföldekről a műtrágyák és peszticidek óhatatlanul is bemosódnak. Eközben arra is rájöttek, hogy a szomszédos szikesekből származó só sok helyütt korlátozza a víz öntözésre való használhatóságát.

Ma a Kígyós több halgazdaság éltetője: vízzel látja el a halastavakat, például Küllődön is. Ám ha egy kicsit kitekintünk a jövőbe, tisztán látszik, hogy e kis vízfolyásban messze több lehetőség rejtőzik. A klímaváltozás szorongató éveiben a bővizű időszakok ajándékát a mederben visszatartani nem csupán lehetőség, hanem kötelesség volna. Egy okosan átgondolt vízvisszatartással növény, állat és ember egyaránt fellélegezhetne a tikkadt, bácskai nyarakon.

A Kígyós – már ami maradt belőle a száraz nyár után (a szerző felvétele)

Mosztonga – Bácska Sztüx folyója

Ha a Kígyóst tekergősként jellemezzük, akkor a Mosztonga egyenesen sejtelmes és szomorú sorsú vízfolyás. Nevének korábbi alakjai már a XIII. századi oklevelekben felbukkannak. Egykoron 90 kilométeres hosszúságban kanyargott a gákovai Paka-pusztától és Zombor északnyugati szélétől egészen Doroszló, Szerbmilitics, Karavukova, Bács és Dunabökény határáig, ahol végül a Dunába folyt. A XIX. század elejére megépült Ferenc-csatorna Zombortól délre szó szerint kettévágta a Mosztongát, így annak északi vízgyűjtője ekkor került át a Dunától a Tiszához.

Valódi szeszélyes vadvíz volt a Mosztonga! Olykor szinte kiszáradt a nyári hőségben, máskor pedig úgy felduzzadt, hogy a középkori írásos emlékek szerint hajók, gályák úsztak medrében egészen Bács váráig. Coborszentmihály – azaz a mai Zombor városa – valójában a Mosztonga kiszélesedő árterének a szigeteire épült.

Az idősebbek még ma is emlékeznek rá, hogy Zomborban néhol a Mosztonga kiszélesedő, sekély medre volt a gyerekek kedvenc téli szórakozásának, a korcsolyázásnak a színhelye. Persze, a ma ismert jégkorcsolyák akkoriban aligha voltak megvásárolhatók a köznép számára, ezért a legtöbben otthon tákolt csúszócipőkkel indultak a jégre „gódzsázni” – így emlegették a „korcsolyázást”.

Kovács Endre helytörténész nem véletlenül mondta e vízről, hogy „Bácska Sztüx folyója”. Hallstatt-kori urnás temetkezések emlékei kötődnek e mocsaras ér partjához. Herman Ottó, a nagy magyar polihisztor is csodálattal jegyezte le a doroszlói halászok életét, akiknek ládaszerű ladikjai, szilfa rúd evezői s fűzvesszőből font csíkvarsái a vízi ember rendkívüli találékonyságáról tanúskodtak a falu mellett folyó Mosztongán.

A Mosztonga mocsaraiban nem csak halásztak és vadásztak. Mielőtt a mederszabályozás megpecsételte volna a víz sorsát, ez a szeszélyes folyócska maga az élet, a megélhetés forrása volt. Különösen igaz volt ez Doroszlón. Kovács Endre helytörténésznek hála azt is tudhatjuk, hogy a falu utolsó csíkásza/pákásza Pincehelyi Mihály volt, akinek visszaemlékezését olvasva a Mosztonga egészen más arca bontakozik ki, mint amilyennek ma ismerjük: „Amikor a nád virágzott, a seprőnek való pihét szedték. Júniusban megkezdődött a csádészedés. Ebből készültek az aratáshoz való kötelek. Egész nyáron át nagy vödrökkel hordták a mocsári békalencsét a kacsáknak. A házak fedésére szolgáló nádat is a Mosztonga termette, ezt a hajléktalan szegény ember télen át kitermelte, hogy családja feje fölé házat építsen.”

A Mosztonga napjainkban (forrás: Wikipédia)

A Mosztonga mentén lépten-nyomon aprócska kegyhelyek, vodicák, szentkutak születtek, melyek mind a magyar, mind a sokác nép vallásos hagyományaiban fontos szerepet kaptak. A Kígyós és a Ferenc-csatorna összefolyásánál emelkedik a monostorszegi sokácok Vodica-kegyhelye, míg szintén a közelben találjuk a bukóci (Bukovački salaši) és a csicsói (Čičovo) kápolnákat is.

És ki ne ismerné a híres doroszlói Szentkutat? A Mosztonga csendes mocsárvidékének szélén fekvő Szentkút évszázadok óta a gyógyulást és enyhülést kereső zarándokok menedéke. „A Mosztonga-patak mellett ősidők óta van egy kutacska, mely körül egykor templom és kolostor állt. Középkori történetéről mindössze annyi tudható, hogy 1173 és 1183 között III. Béla király a Bajkút területére premontrei szerzeteseket telepített, és kolostort építtetett számukra” – írja Mák Ferenc a Magyar Szó hasábjain. A népi emlékezet szerint a vakságból kigyógyult pásztorfiú esete óta folyik itt a csodás víz, ahova ma is ezrek zarándokolnak el minden évben, őrizve a víz és az ember elszakíthatatlan kötelékét.

Ahogy már említettem, a Ferenc-csatorna megszületésével a Mosztonga már kettészakadt, a XX. század derekán kiépült Duna–Tisza–Duna-csatornarendszer pedig végleg darabjaira törte az egybefüggő, ősi folyóhálózatot. Ma a Mosztonga javarészt mocsaras meder, melyben imitt-amott nád, de jószerivel csak gaz susog a szélben. Csapadékosabb években még meg-megmutatkozik benne némi víz, de ilyesmire már jó néhány esztendeje nem volt példa.

Felhasznált irodalom: Nebojszki László: A bácskai Kígyós-vízfolyás (Természet Világa, 2015/július); Milan Stepanović: Mostonga – reka koja nestaje (www.ravnoplov.rs); dr. Schwalm Amadé & Kovács-Huszka Ferenc: Bács-Bodrog vármegye természetrajza és vízfolyásai (Borovszky Samu: Magyarország vármegyéi és városai, Arcanum); Dunai Szigetek: A Mosztonga és a Kígyós-ér vízrajzi emlékei (dunaiszigetek.blogspot.com)